Csoóri sándor: Védőoltás. A magyar irodalomról az Ómagyar Mária-siralomtól napjainkig (Budapest, 2011)
Nemzedéktársak
földalattin képeslapot, újságot, regényt, szakkönyveket olvasnak az emberek. Verset már-már csak véletlenül. Az esték csöndjében pedig a tévére tapadnak. Hír kell mindenkinek, hír, újdonság! Fogyasztható s gyorsan fölszívódó hír. Nem az önismeret izgalma kell, hanem a világ reklámozható izgalmai. A felszín mindennapi borzongása. Mi lenne, ha egyszer a költészet elemi híreire is odafigyelnének a fülek! Például az alábbi két József Attila-sorra: „Le vagyok győzve, (győzelem ha van), / de nincs, akinek megadjam magam.” Meggyőződésem, hogy ez a költői fölismerés évtizedek óta érvényesebb igazságot közöl minden újsághírnél. Mert magunkról szól. A század lélekben szabad embere fogalmazza meg benne kettős helyzetét. Azaz: a helyzetünket: a leveretésünket a civilizáció, a politika, a körülmények hatalmától s ugyanakkor ennek a leveretésnek a relativizmusát is, hiszen ha bátor szemmel nézünk szét magunk körül, nincs senki, akinek lélekben is megadnánk magunkat. József Attila megidézése Szécsi Margit szerzői estjén csak látszatra jelent kitérőt, mert Szécsi versei is hasonló híreket sugároznak felénk. A leverhetetlenség üzeneteit. Még elfogadhatóan fiatalok voltunk, amikor ezt írta egyik verse zárószakaszában: Én a hittel ráérek: nyekegő cipőm hóban jár. Halál minden lépésem: éppúgy lehetne rózsaszál. Mi más volt ez a szélsőségekre hangolt magabiztosság, mint a létezés magabiztossága! A sejtekben szervezkedő tudat, amely később ilyen sorokban robbant ki: „Az én szerencsejátékom az élet. Én meghalok vagy nyerek.” Ez az a magatartásbeli és költői mag, ami köré a Szécsi-életmű odaszerveződött. E körül keringenek a Csokonai-, a József Attila-i, a Nagy László-i dalokkal rokon és egyenrangú dalai; a hosszú versnek nevezett nagy lírai költeményei: a Papírkorona, A Paradicsom nyomorúsága, a Költő a Holdban, az Imák, a Madár-e az Denevér, hogy csak néhányat említsek közülük. Vannak jónevű líramagyarázók, akik azt állítják, hogy a 20. század költészetében nem a lélek, hanem a tudat állapota került előtérbe. S nemcsak 462