Domokos Mátyás: „A legnagyobb bátorság a remény”. Írások Illyés Gyuláról - Magyar esszék (Budapest, 2016)
Adósságlevél, 1998
ság és a társadalmi haladás századunkban is érvényes alapelveit magába foglaló hazafogalom, nemzetfogalom, sőt magyarságfogalom kialakításán fáradozva eljutott annak a fölismeréséig, hogy magyarnak lenni - nem annyira állapot, mint inkább erkölcsi-szellemi, történelmi és társadalmi feladat, amelynek a teljesítése során „ebből az ezerfelől idehordott egy nyelvbe vegyült népből nemzetet teremtenek” mindazok, akik ezt a feladatot elvállalják. (Vagy ahogy jelszó-tömören megfogalmazta másutt: magyar az - aki vállalja.) Ezzel párhuzamosan felismerte azt is, hogy ennek a közös vállalkozásnak az eszményi képe és törvénykönyve a magyar irodalomban van ábrázolva, amelynek „nem mindennapi dicsősége, hogy... Balassitól, Zrínyitől, Csokonaitól Petőfiig, Adyig, József Attiláig a nemzeti érzés a magyar szellemiségben félreérthetetlenül egyjelentésü. Sose a kirekesztést jelenti; mindig az egybetartozást” (Hajszálgyökerek, 1966). Illyés két háború közötti munkássága, részvétele a kor haladó mozgalmaiban, a Márciusi Front (1937) vagy a Nemzeti Parasztpárt (1939) megalapításában, írói tevékenysége a Válasz, a Nyugat, majd Babits halála után az ő szerkesztésében megjelenő, és a szellem „Noé-bárkájaként” minden értéket népfrontos politikával magába mentő Magyar Csillag hasábjain ennek a hazafogalomnak a kiteljesítésére irányult, amely a második világháború éveiben, „magára hagyva és reménytelenül is, az európai szellemiség legmagasabb lángjaival mérte magát”, mígnem 1944 tavaszán, a német megszállással egy időben a folyóiratnak, amely elődjével, a Nyugattal egyetemben „évtizedekig bástya volt, az értelem előretolt hadállása mindazzal szemben, ami homály és köd”, meg kellett szűnnie. De addig, a testközelből szemlélt-átélt és kifejezett magyar realitás mellett törekvéseit - Illyését is, munkatársaiét is — az a többlet jellemezte, ami miatt a társadalmi eredettől függetlenül minden jóakaratú szellem kapcsolatot találhatott vele: az európai módra demokratikus élet igénye - a minőségé és a szabadságé. S Illyés, aki „a jégverés-csöpülte nyáj gondját” mindig a legmélyebben s a legérzékenyebb idegzettel élte át, a magyar nép életének nagy történelmi fordulata, a felszabadulás első hónapjaiban is abban látta az új világ, az új haza megteremtésének az alapkérdését, hogy mennyire tud igazodni ehhez az eszményi nemzetfogalomhoz. „A magyar demokrácia alappróbája lesz - írta a Parasztpárt lapjának, a Szabad Szónak Szent István-napi számában 1945-ben —, hogy mikorra és hogyan tud azonosulni a nemzettel. Hogy mikor valósul meg, amire Adyék életüket tették; hogy a forradalmi magyarság jelentse a magyarságot; befelé és kifelé egyaránt!” Ez a „forradalmi magyarság” éppúgy nem kész állapot, amelybe beleszületik az ember, hanem - miként a magyarság - elsősorban feladat. A hajdani „szolgaik” ugyanis régi tapasztalatai mindig megóvták attól, hogy az „isteni népet” vagy annak szinonimáját: a szegénységet mítoszként kezelje. Politikai cselekvés és erkölcs dilemmájában Ilylyést haláláig az a meggyőződés vezette, hogy a népből felkerült ember a társadalmilag megváltozott körülmények között sem és semmilyen cél bűvöletében sem lehet hűtlen ahhoz a szenvedéssel megszerzett-kialakítóit erkölcsi örökséghez, amely őt a történelmi cselekvésre feljogosította. „Nem a szegénységet, csak a szegényt / dicsértem én szivem szerént” - írta a második világháború befejezése után, a magyar társadalom arculatát, szerkezetét gyökeresen átformáló változások küszöbén. „Múljék el a szegénység! - val198