Domokos Mátyás: „A legnagyobb bátorság a remény”. Írások Illyés Gyuláról - Magyar esszék (Budapest, 2016)
A hagyatékból
Szerkesztői jelentés Illyés Gyula: Közügy - versek -Budapest, 1981. január 19-én. Ma már irodalomtörténeti bizonyosság, hogy a hatvanas években írt verseivel, amelyeknek sorát - kötetbe gyűjtve - a Dőlt vitorla nyitotta meg 1965-ben, Illyés Gyula költészete új korszakába lépett részint azáltal, hogy korábbi költői eszközeit szintetizálta, részint azáltal, hogy a modem világlíra uralkodó törekvéseit - az objektív lírát, az Eliot nevével jelezhető, formahű modernséget, a szürrealista versprózát - és a magyar költői hagyományt egyfajta carteziánus filozófiai líra jegyében szintetizálta - de legfőképpen azáltal, hogy az „őszikék élethelyzetébe” lépett költő a maga világát, a személyiség ősi lírai mondanivalóit a 20. századvég általános emberi gondjaihoz kötözve fejezte ki, s a kifejezéshez olyan versbeszédet is teremtett, amely őrzi a magyar nyelv valamenynyi történeti lehetőségét s egyúttal a legmodernebb s legbonyolultabb korunkbeli tartalmak-sejtelmek tökéletes és árnyalt kimondására is alkalmasnak bizonyul. Ha a nyelvet „hangszernek” tekintjük, akkor - túlzás nélkül - megállapítjuk, hogy az Illyés kezében lévő magyar nyelv, mint költészete hangszere, őrzi a régi magyarság zenéjét, Pázmány körmondatait, az eötvösi dikcióban kifejeződő intellektualitást, s a hirtelen („Mint nyíl s zuhogó patak”) elrepülő Idő láttán érzett berzsenyis megrendülést; ezt a nyelvet érlelte Ady és érlelte Kosztolányi; sok mindent magába szívott Babits és Szabó Lőrinc ízeiből, s a dunántúli népnyelv fordulataiból éppúgy, mint a francia szürrealizmus villanásaiból; a kortársi magyar költészet egyik nagy csodája ez a nyelv, s nagyszerű újkeletű demonstráció Mallarmé már klasszikusnak számítható megállapításához, miszerint a költészethez mindenekelőtt szavakra - vagyis: kifejezésekre, nyelvre! - van szükség. Illyés új-sága, modernsége - egyebek között - éppen ez a vakmerőén régi nyelv, amelyről kiderül, hogy sokkal pontosabban leírható vele mindaz - és sokkalta világosabban -, aminek az ún. modem líra nem képes formát adni. Az ember - és az emberiség közügyeinek. Pontosabban szólva: annak a fölismerésnek, hogy költői szintjén a kimondásnak, minden emberi magánügy: közügy, mint ahogyan minden közügy befolyásolója magánügyeinknek, meghatározója közérzetünknek. S ezen a ponton érintkezik Illyés költészetének kései világa a József Attiláéval, aki - halála évében- helyzetéről szólva úgy kezdett verset, hogy: „Már két milliárd ember kötöz itt”, mert a Közügynek is minden sora mögött - kimondatlanul ugyan, de annál érzékelhetőbben - ott van az a felismerés, hogy a különféle társadalmi igazságokra vagy emberi érdekek demokratikus egyeztetésére irányuló társadalmi szerződéseket különféle terrorokkal, s az isteneket, vagy más szép hiteket különféle neurózisokkal felváltó századvégen, amelynek most már öt és félmilliárd embert kötöző, sorsát meghatározó, életét eldöntő - vagy elpusztító- dilemmáira a tudomány, a technika, a politika egyre tétovább és egyre bizonytalanabb válaszokat tud csak adni, minden egyes emberi lény a vegetatív idegrendszerében érzi a világnak ezt a gazdátlanságát és kiszolgáltatottságát, s hogy ebből a kutyaszorítóból nem annyira a kompromittált programok fogják kivezetni az emberiséget, mint inkább öt és fél-324