Domokos Mátyás: „A legnagyobb bátorság a remény”. Írások Illyés Gyuláról - Magyar esszék (Budapest, 2016)
Adósságlevél, 1998
sában. Sorsának egyik tragikus eleme - csapdája -, amit nemegyszer meg kellett aztán tapasztalnia, hogy ennek a tisztességében éppen azok nem hittek, s éppen ezért eszük ágában sem volt valamiféle politikai vagy irodalompolitikai gentlemen’s agreement megtartása, akikkel meg akarta kötni ezt a becsületes alkut. A költő tragikus vétke ebben a vonatkozásban: a jóhiszeműsége és a naivitása. Mással ugyanis nem magyarázható, hogy ő, aki testközelből ismerte a bolsevizmus első magyarországi nemzedékének szinte valamennyi alakját, már 1934-ben járt Oroszországban is, arról is képet szerezve, milyen sorsra jutnak a „létezni kezdő szocializmus” viszonyai között a forradalom megszállottjai és technikusai, s mint „baloldal-szakértő” — Babits megbízásából - ő írt folyamatosan ismertetéseket a Nyugatba a baloldali-forradalmi irodalomról, így például Tarasz-Rogyionov Csokoládéjárói, hogyan hunyhatott szemet a fölött a személyes tapasztalata fölött, hogy a bolsevikiekkel nem lehet tisztességes alkut kötni? Már csak azért sem, mert egyetlen megállapodást sem tartanak be - ahogyan ez hetven-egynéhány esztendő egyetemes történelmi tapasztalata, kivételt nem ismerő igazsága. S ennek a szószegésnek- hitszegésnek - megvan a feloldozó ideolgóiája is: a forradalomnak a legfőbb jog- és erkölcsi forrása maga a forradalom. A forradalom érdeke, a valóságban: a diktatórikus hatalomgyakorlás pillanatnyi taktikai érdeke, amelyet a demokratikus centralizmusra hivatkozó legfelső pártbürokrácia határoz meg teokratikus önkénnyel, s lát el minden gaztettet erkölcsi mázzal. - Talán nem merész a feltételezés, hogy Illyés „rendíthetetlen agyának” a negyvenes évek végétől korábbi, de bizonyos nagyobb remények folytán tudat alá nyomott rossz politikai tapasztalataival is szembe kellett - újból - néznie, s most már a megváltás reménye nélkül. A Naplójegyzetek érteti meg az olvasóval, hogy ez a látszólagos lelki kitérő is a legszorosabb kapcsolatban van az irodalompolitika, a kor, a történelem regényével, amikor azt tapasztalja, hogy mivel kell ennek a „rendíthetetlen agynak” szembenéznie. A jegyzetek tanúsága szerint éppen 1968 augusztusának világtörténelmi eseményeivel. „Nem lehetséges Napló - írja 1968. augusztus 22-én az események - azaz a leímivalók- átcsapnak a keretein. Az idő — időm - valamirevaló rögzítését nemcsak egy hangfelvevő szünetlen működtetésével lehetne megkísérelnem, közben egy filmvevő gépnek is állandóan forognia kellene szerénységemre és környezetemre irányítódva.” S ugyanakkor - augusztus 26-án: „Azért kelek föl, hogy a rádiót hallgassam. Még mindig semmi változás. Svoboda Moszkvában. Tárgyalási föltételek, hogy Dubcek is vegyen részt a megbeszéléseken. Állítólag már Kádár, Gomulka s a másik kettő is Moszkvában van. Nincs fél óra, hogy ne a prágai eseményekről beszéljünk Flórával a levertségtől fegyelmezetten.” S most térjünk vissza József Attilának a versében található s Illyés hatvanas évekbeli, e naplójegyzetek írásának idejére vonatkozó, valóban látnoki megállapítására: az „érdem” szóra, aminek elő kell tűnnie a feltételezett „szerencse” mögül. S ez az érdem, ahogy a hajdani internacionalista ifjú költő egymagában s nemegyszer gúny tárgyává téve az irodalompolitika részéről is, nemegyszer pedig kemény kritikákkal ostorozva, „mint bús Jónás Ninivében”, hangot ad, ahogy lehet s amikor csak lehet - a nemzeti kérdésnek, a magyarság tragikus sorsalakulásának a versailles-i békeszerződés után. Meg-58