Domokos Mátyás: Az olvasó fényűzése. Esszék, tanulmányok fél évszázad terméséből. 2. A költői képzelet nyomában - Magyar esszék (Budapest, 2007)
A költői képzelet nyomában - Nagy László
Gyaníthatóan a Garcia Lorca-i képalkotásmód meghódítási kísérleteiből erednek Nagy László költészetének, szépségmaximumra való törekvésének legvitathatóbb jegyei, „izomlázai”. (A minden költőnél, így nála is meglévő nárcizmus megnyilvánulásai mellett, amely már az ötvenes években is képes ilyen sorokat produkálni: „Rámjön a világ, uszítja / vérfoltos agarait, / a szép vadat, aki én vagyok, / nem védi meg a csalit” - Lássatok csodát) - Nagy Lászlót azonban nem képeinek a jellege köti József Attilához vagy García Lorcához, Spanyolország, „e halálnak kitárt ország” költőjéhez. Mindkettejükhöz mélyebben: létélményének komor igazságával van köze, amelynek determinációjáról minden korábbi kötetnél nagyobb keserűséggel, a tragédia változhatatlanságának halálos tudatában vall utolsó korszakának könyveiben, a Versben bujdosóban és a Jönnek a harangok értem posztumusz anyagában. E két kötet jó néhány versének a képei és helyzetei, egyébként a költő tudatos szándéka értelmében, mintegy rá vannak festve a József Attila-i léttudat vásznaira. A József Attila-i létérzékelés bánatának és rezignációjának a képeire az indulatos és epekeserű Nagy László-i hangoltság képei. Nem azért, hogy letakarják, hanem hogy előhívják egymást, mivel a „betegnek” mondott József Attila és a „vasembernek” hitt Nagy László létérzékelésében szívdermesztő folyamatosságot teremtett a történelem. „Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda” - írta József Attila 1935-ben. Nagy László a hatvanas-hetvenes évek fordulóján is álmodja tovább „a csodák korát... hol naiv álom teljesül / bűnös a bűnért felel” {Lorca) de ennek a „csodák korának” valószínűleg már a szocializmus platóni utópiájához sincs köze, mint ahogy például rekviemjében Vitányi Iván (a Tiszatáj 1978. áprilisi számában) feltételezi: Nagy László ekkor már nem talált és nem is keresett „kibontakozást”. Érezhetően a magára maradottság mind bizonyosabb tudatával, de inkább „bujdosik a versben”, és mindig Ady elárvult ostora felé nyújtja ki a kezét, de sohasem parolára az „oroszlánnak” látszó, s „üstökösökre vadászó macskáknak”. S ha figyelembe vesszük azt a drámai erőteret, amely éppen Nagy László lét251