Domokos Mátyás - Lakatos András (szerk.): Konok idő. Fodor András emlékezete - Emlékezet (Budapest, 2003)
Az idő foglya
társadalmi változás felhúzó erejét nem lehet felelőssé tenni, vagy pláne, arra következtetni, hogy nem is működik kielégítően. Mire gondolok? A kötet egyik írásában (A hazai táj igézetej a következőket olvashatjuk: „Az eszmélő látás sugarában a körnek mindig csak egy szelete fér el. Az én szememből nyíló háromszöget a rétek mögötti tó hatalmas ezüst mágnese fogta át. Ritkán láttam, de jelenlétét, titokzatos húzóerejét folyton érezni véltem... Egy Balaton környéki uradalomban laktunk, a lecsapolt Nagybereken át talpfáival egészen a láthatárig araszoló vasútvonal mentén. Valójában nem volt szép a töltés mögött elterülő lapos, ember nélküli vidék, de annál szebb, amit sejteni, látni engedett, a térbeli, időbeli távlat: a környezetünkben kísértő történelmi múlt és a síkság fölött mutatkozó beszédes messzeség.” Azt hiszem, hogy minden emberi mikroklímára érvényes jelkép fogalmazódik meg ebben a vallomásban: legalábbis nehezen tudom különbnek, szerencsésebbnek elképzelni a balmazújvárosi Kadarcs utca vagy a külső ferencvárosi bérkaszárnyák, de akár a terézvárosi gangok és a csöngei kacsakeltetö mikrovilágát. Minden szűkebb emberi környezetben van valami sárbarántóan nyomorúságos, amitől éppen a tehetség szokott szenvedni, s ami furcsamód ennek a rossz külső adottságnak a nyomásával sajtolja ki az igazi tehetség érzékenységét, amivel ráérez „a szépség hatalmas ezüst mágnesének titokzatos húzóerejére”. S ami erőt ad ahhoz, hogy a népmesék hőséhez hasonlóan átbukfencezve ezen a rossz determináción -megváltódjék a művészetben. A kiválás vágya - hogy az előbbi példánál maradjak - Veres Péterben, József Attilában, Vas Istvánban vagy Weöres Sándorban sem birkózott meg- sem elvileg, sem gyakorlatilag - könnyebben a környezet szorításával, mint Fodor Andrásban a Nagyberek laposán, Csanádi Imrében a kaszárnyák lélekölő világában vagy Takács Imrében a piaci kosarak fonása közben, vagy Kormos Istvánban az uradalmi cselédházak sárdagasztó, mezítlábas szegénységében. De ha a kiválás vágya valódi tehetséget érint, a kötődés folytán a tájékozódás ösztöne is biztosabb. Fodor Andrásnak is ugyanabban a „nyegle, kis városban” sikerült megtalálnia Haydn zenéjét, a Proust-fordító Gyergyai Albertet, a Berzsenyi Társaságban Tersánszkyt, Aprilyt és Szabó Lőrincet, a parasztpárti kovácsmester udvarán Veres Pétert s naponként Takáts Gyulát. „Talán azért nem okozott különösebb zökkenőt vidékről Budapestre kerülni - mondotta pár éve, egy interjúban Fodor András. - Amikor az Eötvös-kollégium könyvtárában szemembe akadt ez a cím: André Breton Manifeste du surréalisme, somogyi diákmúltammal se tapasztaltam olyan légszomjas feszengetést, amelyet az útkereső fiatalok tíz vagy húsz évvel később érezhették.” Mindez, persze, nem elég. A kötéshez - kinek-kinek a maga belső törvényei szerint- ragaszkodni is szükséges, művészi és erkölcsi bátorsággal. Fodor András példájánál maradva: valahogy úgy, amint ő tette, hogy akkor írt - 1949-ben, a felszabadulás után először - Bartókról verset, a szellemi elragadtatás ifjúi mámorával vállalva a bartóki életmű súlyos üzenetét, amikor a hivatalos szellemi élet (jeles zenetudósok közreműködésével) kezdte kiszemelgetni azt a néhány Bartók-darabot, amelyek éveken át, nagy ritkán elhangozhattak, a teljes életmű helyett. Vagy: amikor egy sírt, az Egiy Józsefét például, 1951-ben (Bernáth Aurél szorongató beszámolójából tudjuk), a plébá157