Domokos Mátyás - Lakatos András (szerk.): Konok idő. Fodor András emlékezete - Emlékezet (Budapest, 2003)
Az ezredik este
„Ha valaki egyszer nyilvánosság elé lépett, akár írásban, cselekedetekben, akkor elválaszthatatlanul vállalta azt is, hogy írnak róla, megítélik” — idézi Fodor Fülepet, önigazolásul. Ez így igaz, a nyilvánosság kiszolgáltatottság is. Fodor András most kiszolgáltatott nekem, de én is kiszolgáltatott vagyok neki; hiszen most megteheti, hogy beleír a naplójába engem is (izgalmas lenne)... Ez a kölcsönös kiszolgáltatottság természetes állapot. Az egyensúly akkor borul fel, ha az egyik fél visszaél vele. Fodor is ezt teszi az utókor nevében, hiszen hogyan is lehetne több mint harminc évre viszszamenőleg védekezni? S vannak, akik egyáltalán nem védekezhetnek: a legkiszolgáltatottabbak a halottak. Azért hozok példát máshonnan is, hogy látható legyen, mennyire kiterjedt ez a jelenségkör; és mert nem Fodor naplója aggaszt elsősorban, hanem a közéletnek az az állapota, ami az ilyen jelenségeket lehetővé teszi, sőt igényli és bátorítja. A példa ismét József Attilához kapcsolódik: Szabad gondolatok két ülésben című pszichiátriai önvallomása, mely mostanáig egyáltalán nem volt hozzáférhető, immár színházban hallható, és nem lennék meglepve, ha rövidesen nyomtatásban is megjelenne. Ijesztő, amit teszünk: a költő verseiben szélesre tárja előttünk belső világának ajtaját, mi meg nekiállunk leselkedni a kulcslyukon. Milyen naiv volt szegény Petőfi, aki arcpirító trágárságokat írt a leveleibe, hogy biztosítsa őket publikálás ellen! Levelezése e trágárságokkal együtt is remek olvasmány és irodalomtörténeti jelentőségű dokumentum, teljesen indokolt tehát kiadni. A Babits-beszélgetőfüzetekkel egészen más a helyzet. Ezek anyagának jó, ha tíz százaléka rendelkezik irodalomtörténeti értékkel (a Babitsot meglátogató írókkal való beszélgetések), a többi teljesen személyes, teljesen alkalmi és csaknem teljesen érthetetlen. Egy kétszáz oldalas válogatás valószínűleg nagy érdeklődésre tarthatott volna számot, de így a két vaskos kötet (melyek mindennek a tetejébe a Műhely sorozatban jelentek meg) ott porosodik az antikváriumok polcain. Mindez persze szót sem érdemelne, ha e két kötet a Babits kritikai kiadás utolsó két kötete lenne. De tudjuk jól, hogy ilyen még nincs, sőt összegyűjtött verseinek legújabb kiadásából egy teljes verset kihagytak, néhány másikat megcsonkítottak (jól tudjuk, nem a szerkesztő önkényéből). Ha már ilyen durván meg kell sértenünk Babitsot (nem az emlékét; őt magát, mint irodalomtörténeti személyt), minek kell ezt azzal tetézni, hogy legbelsőbb magánügyeit, testi szenvedését a világ elé táljuk? A kihagyott verssorok Babits életművéhez tartoznak. A kanülcserék alatti kínlódásaihoz semmi közünk. Ez a példa remekül mutatja, milyen torz nálunk manapság a közéletiség fogalma. És nemcsak az irodalom terén: vezető közéleti személyiségeinket láthatjuk a tévében főzőcskézni (okosan), vagy tömegsportolni, ami valóban a közéleti nyíltság jele, a politikai propaganda hatásos eszköze lehetne. De egyáltalán nem ér semmit, amíg a bajokért csak az aszályt vagy a cserearányromlást tesszük felelőssé. A fözőcskézés önmagában nem baj, de csak a felszíne a nyíltságnak, valódi lényeg nélkül. Nem arra van szükségünk, hogy látványosan bemutassák nekünk: a miniszter is ember. Sőt, az az érzésünk, hogy ha ezt bizonygatni kell, akkor valami mégsincs rendben. A közéleti 205