Füzi László (szerk.): Villám és esti tűz. Gelléri Andor Endre emlékezete - Emlékezet (Budapest, 2006)
II.
hogy föltámadjanak a fehér papírok és színesedjenek és népesüljenek és sokasodjanak, mint a tenger halai, ahogy a Biblia mondja. Éltem idén, hogy írhassak a jövőben! (Kiemelés tőlem. B. L.) S közben egy vámkezelő kukac voltam, valahol az irodák mélyén, a vámházak postacsomagoktól szalmadohos helyiségeiben! Néha azt hittem ismételten, hogy mindennek vége, de alig két hete, amire ránézek, beszélni kezd, amit megfogok, kezet fog velem, nagy szárazság van egy faluban, mondom s egy asszony felhővé akar válni - és felhő lesz, mert otthon vagyok a felhők között - a lelkekben. - Emlékszem, bár homályosan, mikor a nagyanyáméknál egy üvegszemű ember fölvágta a Matyi madarunk nyelvét. Valami üvegszemű embert küldött hozzám is az idő, a nyelvem még vérez a késétől, de már tanulom az új szavakat! Előbb borhoz hasonlítottam magam, most Matyi madárhoz! Bor és madár, ha nemes ember lennék Kurátor úr, ez lenne a címerem. S mint egy angol színdarabban láttam, úgy fejezem be vallomásomat. A Bíró. Tisztában van vallomásának fontosságával? Én. Tisztában vagyok. A Bíró. Esküszik, hogy a színigazat vallja? Én. Esküszöm, hogy a színigazat vallom. ...Vallottam! Tisztelő, igaz híve Gelléri Andor Endre P. s. Ma küldtem vissza új könyvem tördelését. A Hold ucca népe is ér majd annyit, mint a Szomjas inasok tábora. -Gelléri számára csalódás volt, hogy nem hosszabbítottuk meg a díjat. Az év folyamán megjelent nagy novelláival, mint a Ház a telepen megérdemelte volna. Épp akkor kellett szakítanunk a meghosszabbításokkal. Ezt igyekeztem vele, az 1935-ös díjak kiosztását követő Baumgarten-vacsorán, melyre az előző év dijazottjai közt őt is meghívtuk, megértetni. Szemben ült velem a legfiatalabb jutalmazottunk, Weöres Sándor mellett. Azon az estén, a Vadászkürtben békült ki a fehérasztalnál Babits József Attilával. Weöres Sándor ma is emlékszik még, hogy Gellérit mennyire bántotta a biztosra vett díj elmaradása. Utóbb láthatta, hogy ennek nem a megbecsülés csökkenése volt az oka. Hisz a következő év díjazottjaihoz tartott beszédében Babits, szemlét tartva eredményeink fölött, büszkén hangoztatta: „Az alapítvány emelte ki a teljes ismeretlenségből Tamásit és Gellérit, a novellaírók közül”. Ezekben az években sűrűn találkoztam Gellérivel. Csütörtökönként feljárt a Baumgarten-könyvtárba, és néha hazáig kísért. Emlékszem, humorosan 92