Görömbei András: Azonosságtudat, nemzet, irodalom - Magyar esszék (Budapest, 2008)
Az önazonosság pecsétje
szerelmit, tudatost és tudattalant” - írta Bálint György a Pesti Naplóban. Halász Gábor pedig - József Attila összes verseinek megjelenése alkalmából - már elmélyült elemzést ad költői látásmódjáról. Rámutat - József Attila csodálatos önismeretről tanúskodó levelének az idézésével is — arra, hogy költészetében sajátos kivetítés történik, a költő érzékenyen ráeszmél azokra a képekre, amelyek a hangulatát igazolhatják. Arra is felhívja a figyelmet, hogy József Attila költészetében sokféle hangszerelés, sokféle látásmód él egymás mellett, különleges gazdagságú az ő poétikai világa. A könnyed játékosságtól a bibliai átokszavakig milyen gazdag a hangskálája. Veres Péter pedig - Dante, Goethe, Tolsztoj, Gorkij példáját is idézve — védelmébe veszi a társadalmi cselekvést vállaló József Attilát, azt hangsúlyozza, hogy fölösleges és igaztalan a művészet és a tendencia szembeállítása, hiszen éppen a legnagyobbak esetében ez ellentét és azonosság együtt. József Attilát olyan művészként értékeli, aki megszenvedte a művészi igény és a közösségi tendencia ellentétét, de nem adta fel egyiket sem. Ezt a megállapítást igazolta később is az irodalomtudomány. Németh G. Béla például azt hangsúlyozta, hogy József Attila nagy közéleti költeményei - A Dunánál, a Hazám, a Levegőt!, az Ars poetica — esztétikai értékük tekintetében is a költő legmagasabb szintjén állnak. Tamás Attila tanulmánya azt mutatja ki finom elemzések sorában, hogy a József Attila költészetében formálódott különböző poétikai elemek miként szívódtak föl az 1940-es és 1950-es években indult költőink életművébe, s később pedig közvetettebben kaptak fejlődéstörténeti szerepet költészetünk alakulásában. E kötet gazdag anyaga azáltal is célba ért, hogy még azt is felidézi bennünk, ami kimaradt belőle. (2005) 245