Gróh Gáspár: Két bagoly. Tűnődések, 1997-2020 - Magyar esszék (2020, Budapest)
Emelkedetten szép, olyan véglegesen, ahogyan klasszikus síremlékeken szokás. A nemzet sorsán érzett aggodalom és töprengés terhe és a gondolkodás okán előrehajtott fej, a mégis rendíthetetlen nyugalmú, az örökkévalóságba dermedt alak merevségét az Athén vagy Róma államférfijait idéző öltözet gazdag redőzete sem tudja feloldani. Valóban ilyen lehetett? Nyilvánvalóan nem. Míg Csokonaira, Berzsenyire, Petőfire, Aranyra, Vörösmartyra, de akár Adyra, József Attilára is jobban jellemzők szobraik, mint Kölcseyre. Ez a dicsfény övezte, finomra csiszolt alak alkalmas lehet ideálnak, de miért ne közelíthetnénk másként hozzá? Annál is inkább, mert közelebbről nézve, figyelmesen olvasva szíven üt az az ellentmondás, amely a lélek viharai és a külső harmónia között feszül. Azt kell észrevennünk, vagy inkább megéreznünk, hogy alkata még a vadromantika hőseinek tépettségéhez, zaklatottságához is közelebb állt, mint egy tökéletesre csiszolt márványszobor csillogó nyugalmához. Az utókor formálta kép mintha Goethét idézné, de ebben az emberben Byron viharai tomboltak. Példás önfegyelemmel szenvedte életének kettősségét: a sorsa diktálta, méltósággal vállalt szerep és a lélek másfelé vágyó hajlama közti feszültséget. „Keservesen megbántam, hogy valaha publikum elé léptem. A literátori pályán legalább azt önthettem papírra, amit akartam” - írta egy levelében. Pedig még költőként sem szólt magáról nyíltan. Hite és erkölcse parancsa az volt, hogy nehéz sorsú nemzete végzetével szegüljön szembe, és ne a maga lelkével foglalkozzon és kora esztétikája, poétikája is a visszafogottságra intette. Egy szenvedésre hajló lélek még abban is talál okot a keserűségre, ami másnak öröm. Kölcsey már gyerekkorában egész életét meghatározó sebeket kapott. Korai árvasága, fél szemére vakságot okozó himlője, tüdőbetegsége, testi gyöngesége, vagyoni kérdésekben folyó pereskedései, szerettei elvesztése, az az érzés, hogy mindenért ő a felelős, szüntelenül kínozták. Az ilyen szenvedésnek már nem kell kiváltó ok. Maga a létezés fájdalom. Fájdalmas még az is, ami szép benne, és azok a sérelmek, sebek. 207