Hafner Zoltán (szerk.): Senkiföldjén. In memoriam Pilinszky János - In memoriam (Budapest, 2002)
Egy titok margójára
ségnek mind a létérzékelésben, mind az érzelmek lecsapódásában megélt végzetes, szavakon túli magánya. Vajon költészete első periódusában Pilinszky számára József Attila ennek a preformált életérzésnek bátorítója, talán úgy is mondhatnók, példája volt-e. segítője abban, hogy ezt az életérzést, mint egész életének és költészetének meghatározóját, minden művészeti és személyesen érzelmi következményével vállalni merészelje, vagy egyszerűen csak ez életérzések kifejezéséhez segítette hozzá, egy erősen impresszív képzetkor átvételével? Természetsen ez utóbbi sem marad, a lírai költészet sajátságainak következtében nem is maradhat meg a formai kifejezés szintjén. Amennyire a költői szó a költői lélek szavak előtti mélységének spontán feltörése, ugyanannyira, valószínűleg éppen a szó iránti fokozott érzékenység miatt, a megfogalmazás mindig visszahat a még megfogalmazatlanra, az adott pillanatban megfogalmazhatatlannak tűnő létérzékelésre is. A kérdés elsősorban, de nem kizárólagosan Pilinszky további életútja szempontjából tűnik érdekesnek. Első pillantásra úgy látszik, hogy a Nagyvárosi ikonokká1 kezdődően Pilinszky költészete oly hatalmas fordulaton ment át, hogy az ezután írott verseknek természetszerűen kellett a József Attila-i költészetmodelltől is elfordulniuk. Ezt a költői fordulatot egyre inkább a személyiség fordulatának, törésének látom, s ha Pilinszky és József Attila viszonylatában próbálom értékelni, benne nem elfordulást, hanem kapcsolódásnak egyszerre lehetetlenségét és vágyát érzékelem. József Attila személye, költészetének perszonális hangja csak jelképe a kapcsolat elvi lehetőségének - de talán - ha ezek a relációk elbírnák az egyértelmű definíciót - helyesebb lenne úgy mondani, hogy lehetetlenségének. Mindaz, ami József Attila költészetében a sok évszázados költői hagyomány utolsó, meghaladhatatlan pillanatát, s e tradicionális világképen átsütő modernitást, pontosabban a posztmodern jelentkezését jelzi: tehát a logikáján átütő rejtélyességet, a szekvenciális versszerkezetekben érzékelhető ugrásokat és kihagyásokat (melyeknek legfőbb példái a Medáliák és az Eszmélet c. költemények), a logika túlhajtásából fakadó paradoxitás (pl. a Lényed ott minden lényeget kitölt típusú, térben és időben abszurd képek), a kettős értelmezhetőségek (mint 201