Hafner Zoltán (szerk.): Senkiföldjén. In memoriam Pilinszky János - In memoriam (Budapest, 2002)
Egy titok margójára
sejtésszerűen, mintegy rejtvénybe burkoltan éljük át. Kettősség ez is: József Attila Istene csak az én-te viszony bensőségében szólítható meg, és ebben a viszonylatban még ott is megszólíttatik, ahol erre kifejezetten utalás nincs is (így pl. szerintem az utolsó versek otthon, párna képzetében). Pszichológiailag ennek a „beszédnek” (parlagé) közvetlensége ha nem is Isten létét, de lehetőségét mindenképpen bizonyítja. József Attiláról nem tudjuk, hisz-e Istenben - azt azonban igen, hogy nem problémája az Isten-kételkedés. Pilinszky Isten-képe, annak ellenére, hogy merőben szubjektív, lefordíthatatlan, és ahhoz, hogy megértsük, tökéletesen bele kell helyezkednünk a költő látásmódjába, mégis teoretikus, teológiai állítás - egyszerre szubjektiven látott, és létezésében inkább állított, mintsem éreztetett. De Pilinszky viszonya Istenhez éppen úgy változik. mint József Attila nyelvének-képeinek hatása erre a viszonyra: hiszen a korai versek közé számító Panas- befejezése: „Légy reszketésem öröme, / mint lombjai a fának: / adj nevet, gyönyörű nevet, / párnát a pusztulásnak” mintha egyenesen József Attila nevében írott, tehát átvett és stilizált fohász lenne: nem József Attila közvetlen nyelve, hanem az a nyelv, mely róla és az ő nevében egyszerre szólal meg. Pilinszky alighanem ebben a képben jutott legközelebb József Attila szemléletmódjához csakúgy, mint nemcsak e szemléletmód, hanem e szenvedés átéléséhez is. Pilinszky és József Attila Isten-képe között van még egy olyan hasonlóság, mely a közelállás mellett egyben az eltávolodás nagyságát is jelzi. Ez az Istennel - náluk - mindig összefüggő etika kétféle megközelítése. Mindkét költőnek alapvető problémája a bűnnek, saját bűnösségüknek Istennel mérkőző, Istentől elválasztó és a bocsánatban megváltott természete, s nagy általánosítással talán Pilinszky bűne sem áll távol József Attila bűnképzetétöl: a hübrisz gőgjétől. De míg József Attila bűntudata megmarad önmagában, Pilinszkyé Auschwitznak, a „történelem botrányának” metaforájában az egész emberi világra kiterjed - s nem merhetjük biztosan állítani, hogy a krisztusi áldozatvállalás metaforájának őszinte megélésén túl (mint feltehetően minden igaz, mélyen átélt kollektív áldozat) nem tartalmaz-e ez is valamit József Attilának abból az 204