Juhász Előd: Zeneközelben 3. Beszélgetések egy rádióműsor egyházi és világi kiválóságaival - Álarcok (Budapest, 2016)

Korzenszky Richárd és édesanyja

Amikor egy-egy fényképet egymás mellé teszek, akkor valójában nem történik más, mint szavakat teszek egymás mellé. A fénykép önmagában is megáll, de a fotósorozat az ennél sokkal több. A változás az állandó­ságban, illetve az állandóság a változásban. A mindig változó öröklét. Ha jól emlékszem, akkor ez éppen Rónay Györgynek a kijelentése. Tanítottam gyerekeket, középiskolásokat, irodalmat és oroszt. Na­gyon szerettem irodalmat tanítani, és az volt számomra a rendkívül nagy felfedezés - sajnos az egyetemen nem foglalkoztunk eléggé mélyen abban az időben műelemzéssel -, amikor József Attilát ala­posabban megismerhettem, egyszer csak azt vettem észre, hogy Jó­zsef Attila költeményei mintha zenedarabok lennének. Van a Hangya című költeménye, látszólag semmiről sem szól: A bábok közt elaludt a hangya. Szél, a bábokat most el ne fúdd! Különben jó az is. Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja És alszik véle csöpp árnyéka is. Egy szalmaszállal fölkelteni szépen! De jobb, ha már indulunk haza Erősen beborult — A bábok között elaludt egy hangya És — hopp — egy csöpp már a kezemre hullt. Nagyon érdekes, izgalmas, hogy a versben megtalálható motívu­mok egymásutánja pontosan a szonátaformát rajzolják ki. József Atti­lánál, de korábban is azt tapasztaltam, hogy a költemények feszültsé­get hordoznak, mígnem a végén egyszer csak himnusszá válik. József Attila Hazám című ciklusában egyszer csak a végén azt olvasom: 117

Next