Király Károly: Nyílt kártyákkal. Önéletírás és naplójegyzetek (Budapest, 1995)
I. rész
és becsületes dolgot. Nem csoda, hogy elveim azonossága miatt valóban kerestem a barátságodat. Persze azért mégis - csupán a véletlen hozta, hogy Zolcsákék, mint közös barátaink, összehoztak. Örültem ennek a barátságnak, Károly! Tele voltam megválaszolatlan problémákkal, a nemzetiségi kérdés egyik-másik, főleg tanügyi jellegű kérdéseit illetően. Voltak és vannak ott hibák és forrófejű, elhamarkodott intézkedések egyesek részérói, amelyek miatt úgy éreztem, hogy szót kell emelnem éppen a kristálytiszta elviség megőrzése érdekében. A 70-es évek elején írott cikkeim és későbbi memorandumaim tanúsítják ezt a folyamatot. Én a dolgok fölvetését természetesnek láttam, annál is inkább, mert valahol felelősséget éreztem azért a társadalomért, amelyért szüleim egy életet áldoztak, s amelyet én is magaménak tartok. Irántad érzett bizalmam - a Te hasznos, felelősségteljes kommunista múltad kapcsán-természetes! Ki mással kerestem volna a kapcsolatot, ha nem veled, a kortárssal, a sorstárssal, az elvtárssal?! Ezért kerestem a barátságodat! - Nem igaz, Károly!... Te sem csalódtál bennem! Én is csak egy ember vagyok. Maradjunk meg tehát mindvégig elvszerúnek! Több mint egy év telt el immár az események óta. Nekem sem volt könnyű. Lehet, hogy még nehezebb, mint tenéked. Családom van - gyerekeim! Ne beszéljünk most erről. Próbálom megérteni mindvégig az ideges hangulatot. Szembe kell tehát néznünk a valósággal, s mint ahogyan a békének nincs más alternatívája, az életnek sincs! Az élet megy tovább, az emberek élnek, dolgoznak, húsvéti piros tojást festenek... Meg kell keresnünk a béke olajágát mindannyiunk érdekében!... Hiszem, hogy lehet, hiszem, hogy érdemes! Nincs más kiút, mert minden más alternatíva csak a Nirvánához vezet. Vissza kell térni a kölcsönös bizalomhoz, vissza mindenáron, mert csak egy járható út van. Úgy, ahogyan azt József Attila megfogalmazta: „A harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés, s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem is kevés.” Rendezni végre közös dolgainkat! Higgadtan, nyugodtan, egymást megértve. Nem a szenvedélyek, az érzelmek hangján, hanem a tárgyilagos logikáén. Ha vállalnom kell azokért a dolgokért a felelősséget, amiket a múltban elkövettem, akkor vállalom! Bár ma már hiszek, egyre jobban hiszek a román nép megértő, intellektuális humanizmusában és őszinte demokratizmusában. Az Eminescuk, az Enescuk, a Bálcescuk népének szellemi méltóságában. - Nem tagadom, Károly, amit elkövettem. Nem is tagadhatom. Őrültség lenne! Azt sem keresem, hogy hogyan derült ki egyik vagy másik dolgom. Én vallottam-e be a kivizsgálás során vagy mások. Mi értelme lenne ezt boncolgatni? Ebben a kérdésben engem is vádolhatnának, és én is vádolhatnék másokat. Nem teszem, miért is tenném?! Végül is nem ez a lényeg. Nem titkolhatom azt, amit tettem! Nem-mert nem fogadtam el soha azt az őrült gondolatot, hogy ellenséggel állnék szembe - dehogy ellenséggel, - ellenkezőleg; - kortárssal, sorstárssal, szellemtárssal, elvtársakkal. Ha pedig így van, akkor nem üthetjük egymást csupán azért, mert más az anyanyelvűnk, vagy nemzetiségünk. Az érdekeink azonosak. Ha ütjük egymást, akkor azon csak az a bizonyos harmadik nevet, az, aki valóban mindkettőnk ellensége, s mi ezen csak veszíthetünk bizonyosan. Minden dialógus alapvető feltétele azonban a maradéktalan őszinteség. Őszintének kell lennünk, hogy ugyanezt elvárhassuk! Annak idején én úgy éreztem, hogy cselekedeteinkért vállaljuk is majd a felelősséget. Ki-ki a magáét és mindannyiunkét együttesen. Nincs kevesebb az én vállamon, mint a te válladon, Károly!... és mégis próbálok hinni a jövőben! A dolgok nyilvánvalóan közismertek immár, miért ne beszélnénk hát akkor nyíltan. Hiszem, hogy nem a bosszúállás ösztönei vezetnek emberi koponyákat, hanem a megértés és a megbékélés magasztos humaniz-99