Kodolányi Gyula: A szavak súlyáról. Esszék és beszélgetések 2012-2020 - Magyar esszék (2020, Budapest)
II. Mélyképek: a lélek, a világ, a mű
szinte mindegy, hogy vajon Ágh Pista ismerte, ismeri-e a hatalmas Illyés-életműnek ezeket a fényszilánkjait. Ha igen, ha nem, ezek a képek a költői emlékezet és képzelet legmélyebb, legsajátabb, archetipikus rétegeiből merültek fel, mindnyájunk földmélyi kincstárából. Tanúságaként annak is, hogy a lélek nem öregszik, csak a test, és hogy a lélek kamaszeszmélései egész életen át, mindvégig őrzik és felmutatják a fény, a szárnyalás szédületét a költőknek - akik továbbadják e látomásokat mindazoknak, akik bennük ráismernek a maguk isteni sejtelmeire. A magyar költészetnek egyik mélyen bevésődött, hősi ikonja a fiatalon eltávozott zsenié, Petőfi Sándoré, József Attiláé. Tudjuk, milyen nagy a titkos vonzereje az ő a tragikus halálmítoszuknak, s az örök fiatalság bennük megjelenített archetípusának, hiszen nem egy ifjú költő- és művésztehetség számára bizonyult halálosan végzetesnek e varázs. Ezért is fontos rámutatnunk erre az Ágh István-versre, s arra a költői rokonságra, amely az önfeledt korcsolyázás élményét s emlékét az örökké fiatal lélekhez köti. Lelkes szél, könnyűség, szárnyalás, fény - lelkünk kortól nem függő, örök, mennyei vonzalmai ezek, melyeket ébren tarthatunk magunkban egy hosszú életút végéig, ha figyelünk rájuk. Ünnepeljük hát a nyolcvanéves Ágh Istvánt, aki máig e halhatatlan lélek megszólaltatója maradt, és emlékezzünk hálásan a testileg három hét híján 35 éve eltávozott Illyés Gyulára, aki ugyanezt művelte költőként mindvégig. Ünnepeljük ma este a költőket, akik holtukig az életöröm és az életerő gondozói és hírhozói maradnak, mindnyájunk javára. 2018 101