Kodolányi Gyula: Szóló hangra. Esszék, beszélgetések - Magyar esszék (Budapest, 2012)
Felejtés és emlékezés
jobbjai, vagy kisvállalkozók. Ambíciójuk, tudásuk és tartásuk fontos része lett annak a csöndes erőnek, amely a mélyben előrevitte Magyarország plebejus forradalmát a két háború között, miközben a felszínen, a társadalmi keretekben még kevés változás látszott. Nem tudom, eszébe jutott-e írónak, szociológusnak, hogy egy kötetbe összeszedve megírja néhány tucat ilyen hazatért élettörténetét - önismeretünk tágítására. A történetekbe beletartozna az is, hogy a Rákosiék által megvalósított munkás-paraszt „hatalom” idején nem volt ajánlatos beszélni ezekről a családtörténetekről. Az új világban hőseiket nem előre vitte, hanem esetleg intemálótáborba vagy börtönbe. Talán ezért tudunk oly keveset a Nyugatról visszatértekről. El kellett őket felejteni. Petőfi, Whitman és a Biblia Könnyű elképzelni egy olyan parasztcsalád szellemiségét, amelynek feje sűrűn forgatta az említett könyveket, leemelte őket a gerendapolcról, kiváltképp a pihenés hosszú téli estéin. A magyar klasszikusok a nyelvhez és a nemzethez tartozás érzelmi kötését erősítették ebben a családi étoszban, versekkel és történetekkel. A Biblia és Whitman költészete pedig összecseng, sajátosan modem és öröktől való vallásosságot sugallva. A misztikus szeretet és öröm motívumait erősítve fel, a jellegzetesen jézusi vonulatot. Az élet, az emberek és a természet szeretetét, magunkhoz engedését, s az ebből az érzésből fakadó demokratizmust. Derűlátó kereszténységet, amely erővel és méltósággal viseli, ha ránk mérték, a szenvedést - de nem keresi. Amely szerint a világ olyan hely, amelyben a fény és az öröm fölényben van a gonosz erői felett. És ahol a rossz terjedését fel kell tartani körülöttünk, hatását enyhíteni kell. Legyen az betegség vagy az élet más csapása. Hogy Mádl Ferenc milyen mértékben viszi tovább s élteti magában és maga körül e szellemiséget, talán fölösleges fejtegetni. Ott van mindennapi gesztusaiban, amelyeknek lényegéhez tartozik, 117