Kodolányi Gyula: Szóló hangra. Esszék, beszélgetések - Magyar esszék (Budapest, 2012)
Versekről
S mivel ezt a kis esszét húsvétkor fejezem be, hadd emlékezzek meg egy pillanatra arról a húszsoros remekről is, amelyet József Attila Passió-versének nevezhetünk. A Nem emel föl, az utolsó év verseinek egyike, a legvégletesebb emberi elhagyatottságról szól, de úgy szólítja meg az Istent fiúi esdekléssel, hogy megerősítve szellem, lélek és test plótinoszi hiearchiáját, hitet tesz a kereszténység újra ismétlődő személyes drámája, a szenvedésben történő megváltás mellett is. A fent és a lent örök emberi archetípusai mellett, de a mártírsorsot élő fiú-isten mellett is. Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva. íme a szárnyát vesztett lélek sárba süllyedése s az Istentől jelet váró fiú a vakító szenvedés kapujában. Most valóban hideg, lehúzó rabság lett a világ, ahonnan fel kellene emelkedni. Hogy valóban el akarta-e verni az életet József Attila 1937 decemberében, vagy csak egy hirtelen gyerekes ötlete fordult végzetes tragédiává, sosem fog kiderülni. De e vers a bizonyítéka, hogy megadatott neki a számvetésnek abban a nehéz évében a felemeltetés is, mert így élte át a maga Golgotáját. (József Attila: Óda. Költők a költőről. Bp., Nap, 2010.) Messziről megtérve Illyéshez: Lemez-zene közben Az esztéta és az ideologikus irodalomtörténész általában egyetlen, de legalábbis kevés poétikai modellt ismer el a jó versre. Csakúgy, mint a költészeti kiáltványok nagyreményű szerzői. Holott elegendő fél évszázadra és egy fél kontinensre tágítani látásunkat, hogy vilá170