Lator László (szerk.): Ostromgyűrűben. In memoriam Orbán Ottó - In memoriam (Budapest, 2003)
Gyökér a földben
mintát követő római költőktől, T. S. Eliottól vagy akár a népi motívumokat Ady, Juhász Gyula és Kassák faiskolájában fölnevelt költészetének fájába oltó József Attilától. Miért van mégis, hogy Orbántól viszonylag nehezebben fogadtam el (és talán nehezen fogadom el még ma is) ezt a módszert? Talán mert túlságosan merész vállalkozás volt, hogy a világháborús bombarobbanásokat és a nevelőintézeti pofoncsattanásokat egyenest Blake próféciáinak vagy Whitman himnikusan áradó, hosszú verssorainak hangszerelésében akarta lekottázni, időnként Ginsberg és társai „üvöltésére” váltva, esetleg Dylan Thomas vagy Nagy László káprázatos színeivel élénkítve az eleve zsúfolt önéletrajzi mennyezetfreskót? Nem, a lírikus mindezen csak nyerhet. A XX. század költészetkritikájában közhelynek számít, hogy a vers célja a minél inkább különböző elemek egybeolvasztása egy új minőség érdekében. Ez nem pusztán az irodalom önfejlődésének törvényszerűségével függ össze. Nem a metaforateremtés minél abszurdabb módjának „növekvő követelményéről” van szó, amit egy „modern költőtől” el lehet várni. Hanem arról, hogy a versnek követnie illik a felgyorsult életet. Amikor Nagy László azt mondja, hogy „Sarki hideget, sivatagi hőt / a vak remény szívemen összevet”, akkor az ötvenhat utáni érzelmi állapot váltóláza mellé odaképzelhetjóük azt a szuperszonikus repülőgépet, amely néhány röpke óra alatt képes megtenni az utat Arizona sivatagától az alaszkai hómezökig. Ha elfogadjuk a modern költészet egyik atyjának azt a mondását, hogy a szépség körülbelül „egy varrógép és egy esernyő összetalálkozása a boncasztalon”, akkor eltűnődhetünk, hogy vajon nem fordul-e meg Orbán saját viviszekciós „asztala” körül túlságosan sok költő, a maga fölismerhető stílusával? Nem az zavar — igaz, a verseskötetek gyarapodásával egyre csökkenő mértékben —, hogy olyan gyakran adnak egymásnak randevút a költők ezen a különös helyen, ahol a költő gyermek- és ifjúkori sebhelyei tárulkoznak föl, hanem hogy jól megkülönböztethető arccal hajolnak a preparátum fölé, mint Rembrandt híres festményén a professzor és tanítványai. Nem 81