Lengyel András: A törvény és az üdv metszéspontjában. Tanulmányok Német Andorról - Magyar esszék (Budapest, 2007)
Németh Andor, Koestler Artúr, József Attila. A találkozások csomópontja: 1933 nyara
nézőpontjára, memóriája működésére vagy retorikai teljesítményére vall. Németh Andor és Koestler Artúr barátságát illetően azonban éppen itt van a baj: nemigen van olyan dokumentum, amely az érintkezést egyidejűleg közvetlenül, még az események részeként dokumentálná. Hiányoznak az elsődleges, közvetlenül tájékoztató „kemény” adatok. E vonatkozásban mélyen jellemző, hogy akik eddig írtak e barátságról, mint például legutóbb Karafiáth Judit, azok meg kellett elégedjenek a két önéletrajz szembesítésével, az így nyerhető adatok csoportosításával, „lebegve” hagyva azokat a cseppfolyós kronológiában. Ebbe a kutatástörténeti adottságba azonban nem célszerű belenyugodni. Ismerve ugyanis külön-külön a két életutat, okkal föltételezhető, hogy ez a körülbelül negyedszázados barátság két olyan intellektusnak az érintkezése volt, akiknek az alkalmi összekapcsolódásai sajátos tapasztalatközvetítésként foghatók föl, s akik kölcsönösen befolyásolták egymást. A további, irodalomtörténet-írásnak álcázott folklorizáció helyett tehát meg kell kísérelni föltárni azt a kevés egykorú dokumentumot, ami mégiscsak megmaradt, s ami korrigálhatja, kiegészítheti és helyére teheti azt, amit eddig „tudtunk”, hogy az emlékezésekben rejtőzködő becses információk végre valós értékükön érvényesülhessenek. Az alábbiakban ezért a barátság egyik csomópontját, Koestler 1933-i magyarországi látogatásának történetét igyekszem rekonstruálni. A cél az, hogy a szétszórt (s részben pontatlan, részben homályos) emlékezésfragmentumok az egykorú dokumentumok köré rendeződjenek el. De úgy, hogy az egyelőre még tisztázhatatlan kérdések tárgyalása ne fusson erőltetett konstrukcióba, s ne zárja le erőszakkal azt, ami - forrásadottságainkból adódóan - egyelőre még nyitott, ám a probléma tematizálásával mégis előrébb jussunk. Minden, később előkerülő új adat ugyanis nemcsak teljesebbé teszi majd a filológiai „kirakós játékot”, de - ha igazi helyére kerül a mozaikdarab - valós, addig rejtőzködő összefüggéseket tesz láthatóvá, s visszamenőleg is újrarendezi az egész képet. Elengedhetetlen tehát világosan megkülönböztetni a „kemény” adatokat és a csak valószínűsíthető filológiai kombinációt. 192