Lengyel András: A törvény és az üdv metszéspontjában. Tanulmányok Német Andorról - Magyar esszék (Budapest, 2007)
Az inspirátor. Németh Andor, József Attila és az úgynevezett tiszta költészet
ne aktuális igényekhez igazítva és leegyszerűsítve, szórványos adatok alapján jellemezni. Úgy hiszem, helyesebb, ha elismerjük, hogy egy sor fontos összefüggést nem ismerünk, hogy egy sor érdemi intellektuális folyamat konkrét alakulástörténetéről még nincs adatunk. S célravezetőbb, ha csak azzal operálunk, ami rendelkezésünkre áll, amire valóban van „adatunk”, vagy ami megalapozottan valószínűsíthető. Ha így járunk el, véleményem szerint félreérthetetlenül Németh Andor közvetítő- és befolyásoló szerepe bontakozik ki József Attilának a „tiszta költészet” felé vivő útján. Ennek fölismeréséhez azonban tisztában kell lennünk József Attila gondolkodói alkatával, vagy legalábbis néhány fontos jellegzetességével. Anélkül, hogy ennek a kérdéskörnek a kimerítő teljességű bemutatására akárcsak gondolhatnánk is, kimondható egy alapösszefüggés: József Attila gondolkodása nem modulszerü, „cserélgetős” gondolkodás. Bár jellemzője az ambivalencia, ami a kívülálló számára váltásokként mutatkozik meg, ezek a „fordulatok” egy egészelvű gondolkodás közegében zajlanak le. Ha változik álláspontja, s látszólag csupán egy-egy tézist „cserél” is ki, valójában ezzel a cserével az egész beállítódás megváltozik. De amin túljut, azt nem eldobja, lomtárba utalja, hanem valamiképpen továbbgondolja, folytatja. Amikor egy adott összefüggésben látszólag az ellenkezőjére módosítja álláspontját (mint pl. Isten léte és szerepe megítélésekor a művészetbölcseleti fragmentumokban), a konstrukció úgy rendeződik át, hogy a változás a korábbi pozíció eredményeiből indul ki, azokat értelmezi újra. Ez két jellegzetességre hívja föl a figyelmünket: gondolkodása szigorú, már-már skolasztikus fegyelmű logikájára, illetve a már említett ambivalencia termékeny voltára: a folytonos keresésben levésre. Gondolkodása nem lezárt, „megállított”, csupán kifejtésre, részletezésre váró teóriaként írható le - helyesebb, ha folyamatosan mozgásban lévő teóriaként kezeljük. (Ez a mozgásban levés azonban egyáltalán nem önkényes és ötletszerű: amit aktuálisan gondol, az mindig a már gondoltból indul ki s azt folytatja, építi tovább - akkor is, ha éppen megtagadja annak „lényegét”.) Magyarán, és szempontunkból konkretizálva mindezt: a poésie pure elve József Attilánál csakis mint egy rendszerelvű gondolkodás éppen átalakuló részeleme jelenhetett meg. S így a poésie pure koncepciója nem érvényteleníthette mindazokat a tapasztalatokat és megfontolásokat, amiket addig a költészetről kialakított magának. Azaz: ha voltak is közvetlen olvasmányélményei 146