Lengyel András: A törvény és az üdv metszéspontjában. Tanulmányok Német Andorról - Magyar esszék (Budapest, 2007)
Az inspirátor. Németh Andor, József Attila és az úgynevezett tiszta költészet
Ugyanez a helyzet azokkal a szavakkal, amelyeket a költő használ [...]. Valéry, ha - mint ahogy hiszem - költő, igazi varázsló [...], nem pedig egyszerű bűvész... akkor ő is csak ihletett lehet, mint a többi, akik a »végső« varázslatot keresik” (idézi és fordítja: Tverdota György, JATC 1/2:42.). Az a vélekedés tehát, amely ezt az elvet József Attilánál valami gyerekkori misztikus élményre, a gyerekként megismert jósnő ügyködésének mint mintának a szerepére vezeti vissza, úgy hiszem, tévúton jár. Hogy mennyire nem ilyesmiről van szó az „idéző erőt” visszhangozó József Attilánál sem, arra egy Vágó Márta által megörökített eset megértése világíthat rá. Vágó Márta ugyanis egyik levelében (1928. szept. 9.) kifakadt: „Te, ezzel összefüggésben eszembe jut, hogy mily jogon tituláltad magad bergsonistának, ha csak most olvasod az Evolution créatriceXT’ (JAlev, 242.) Ebből a kifakadásból könnyű lenne azt a kínálkozó következtetést levonni, hogy József Attila tájékozottsága felületes volt (Márta egy alkalommal egyenesen „gojos felületesség”-ről beszél), hiszen úgy tekintette magát egy irányzat képviselőjének, hogy nem is ismerte annak egészét. Ám József Attila önminősítésében nem erről van szó. Tudjuk, már Makón, 1922-23- ban (!) megismerte Bergsonnak a Bevezetés a metafizikába című rövid, de alapvető jelentőségű könyvecskéjét (vö. Tóth Ferenc: Az ifjú költő makói olvasmányai. Tiszatáj, 1980. 4. sz. 71-72.), s e Bergson-mű nem egy volt a sok közül: olyan, univerzális érdeklődésű nagy „olvasók” is, mint Hamvas Béla és Németh Andor egybehangzóan ezt a Bergson-művet tartották az igazán lényegesnek. József Attila pedig éppen ezt a művet ismerte - volt tehát alapja önmagát bergsonistának titulálni. Maga az epizód persze szempontunkból nem azért érdemel figyelmet, mert igazságot szolgáltat a költőnek - azért érdekes, mert Bergson szóban forgó műve éppen az „idéző erő”-nek, azaz az ihletnek, ennek a József Attilánál oly központi szerepre jutó terminusnak a megértését mozdítja elő. Amikor 1922. február 19-én Németh Andor a Bécsi Magyar újságban a „Bevezetés” új, bécsi kiadását ismertette és kommentálta, számunkra is jól láthatóvá tette ezt az összefüggést. Németh ugyanis, önmagához híven, ezúttal is a költészet szempontjait érvényesítve értelmezett: „Mi az intuíció? A teremtő pillanat. Szinte időtlen felvillanás, melynek tartamán szétfiistölög az agy külön törvényű logikája s a pontos részletmegismerések halott súlyuktól elszakadva visszatérnek a minden-változásba. [Bergson] Itt fogalmazza meg (s 151