Lengyel András: A törvény és az üdv metszéspontjában. Tanulmányok Német Andorról - Magyar esszék (Budapest, 2007)
Németh Andor, Koestler Artúr, József Attila. A találkozások csomópontja: 1933 nyara
megadják, de amorf s általánosító formában, ezt tehát egyelőre hagyjuk nyitva. A második kérdésre Németh Andor életrajzában rejlik a magyarázat, Némethet ugyanis régi jó személyes kapcsolat fűzte Bárdoshoz: Bárdos Artúr volt az, aki hajdanán, még az 1910-es évek elején fölkarolta Németh nevezetes pályakezdő színművét, a Veronika kendőjét, s aki a Nyugatban is kiállt a még teljességgel ismeretlen, ifjú író mellett (vő. Bárdos, Nyugat, 1912.). Okkal föltételezhető tehát, hogy a színházigazgató Bárdos Németh javaslatára, sőt Németh kedvéért, mintegy sajátos baráti mecenatúraként „fogadta” el előadásra az Ultimátumot, adott rá előleget. S hajói meggondoljuk, megválaszolható a harmadik kérdés is. Az újságírói rutinnal bíró, előzetes ismereteit s a Koestler elmesélte történeteket különösebb nehézség nélkül formába önteni képes Németh gyorsan dolgozhatott - úgy, ahogy korábban a Bécsi Magyar Újságnál, később pedig az Újságnái is tette. Ehhez nem is kellett neki más, csak az, hogy megnyíljon előtte egy közlési lehetőség, hogy legyen egy lap, amelynek Koestler élményeit el lehetett adni. A Hír hasábjai pedig megfeleltek a célnak, megnyíltak előtte. E ponton azonban óhatatlanul fölmerül egy kínálkozó ellenvetés: az a tény, hogy A Hír közölte a cikket, miért jelentené egyben azt is, hogy a lap csakugyan nyitott volt a közlésre, s nem csak „házalás” után nyílott meg Németh előtt? (Koestler maga mondja A láthatatlan írásban, hogy egyéb cikkeinek nem akadt fóruma.) A válasz, amelynek első látszatra nincs különösebb tétje, már csak azért is fontos, mert megnyit előttünk egy olyan utat, amelyen érdemes elindulnunk, ha Koestler ekkori pesti látogatásának történetét legalább fő vonalaiban rekonstruálni akarjuk. 3 A Hírnek az a száma, amelyben A Sarkvidéktől Bukharáig megjelent, a lap nevezetes száma volt: ez közölte a József Attila nem hajlandó meghalni! című fontos interjút (vö. KJA 1:313-316.), amely önmagában is becses szöveg, s még inkább fontos azért, mert ez volt a tulajdonképpeni fölvezetője a lap következő, augusztus 4-i számában megjelent József Attila-versnek, A csodaszarvasnak. Hogy mi minden sűrűsödik össze e két József Attila-közlésben, itt nem érdemes taglalni. Elég, ha e vonatkozásban utalok a magam József Attila, Rátz Kálmán és „A nem197