Lengyel András (szerk.): Milyen volt. In memoriam Juhász Gyula - In memoriam (Budapest, 2009)
A "vidéki" költő
reste az érintkezést a régió legjelentősebb, személyesen is elérhető költőjével, Juhász Gyulával. S József Attila e nyáron, minden jel szerint még július második felében, fölkereste Szegeden Juhászt. A Szeged alatt című verse (ÖV 1:73), amely augusztus 14-én már készen volt, félreérthetetlenül utal egy korábbi szegedi látogatásra: „Tiszánk, ifjú folyónk, e nyári estén / Halkan susogja régi bánatunk.” S ez a vers már kétségtelenül Juhász Gyulával kapcsolódik össze: „Öreg, borús vers kél borongva bennem, / Rokon hang zendül vissza rá szívemben. / - Mért is kell búmat rímbe önteni? // Lelkemen most halk remegés fut át: / Szeretném szépen felköszönteni / Magányos, árva, bús Juhász Gyulát” (ÖV 1:73). Ez a gesztus csakis egy olyan embernek szólhat, akihez a szerzőnek már személyes viszonya van; itt a tisztelet és a személyes rokonságérzés egyszerre szólal meg. Ám ez a versben is visszatükröződő találkozás semmiképpen nem történhetett augusztus 6-a után. Juhász Gyula ugyanis, mint egyik, később még idézendő levelében megvallotta, eredetileg a Szegedben szerette volna „fölfedezni” az ifjú költőt, márpedig a Szegedet, tudjuk, augusztus 6-án betiltották - a személyes találkozáson alapuló fölfedezés igénye tehát mindenképpen még e dátum előtt megfogalmazódott benne. De kérdés: mi késztethette a fölfedezésre? Pontos választ adni erre nem lehet. Csak sejthető, hogy három, egymást erősítő mozzanat együttesen késztethette aktivitásra. Az, hogy egy makói gimnazista Kiszomborból begyalogol hozzá tanácsért, bár jóleshetett neki, önmagában még nem lett volna elegendő. De ennek a gimnazistának egyik-másik verse már tagadhatatlanul a tehetség jeleit mutatta számára, s ezt Juhász mint jó költő érzékelte is. Mégis, a döntő motívum, amely fölfedező gesztusa megtételére késztette, úgy gondolom, a József Attila sorsával és ambíciójával, lelkesedésével való megismerkedés lehetett. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy az a József Attila, aki általában is meglehetősen kitárulkozó alkat volt, most, Kiszomborból Szegedre begyalogolva ne öntötte volna ki szívét a „mester” előtt is, s ne mesélte volna el addigi hányattatásait, öngyilkossági kísérletét stb. 177