Lengyel András (szerk.): Milyen volt. In memoriam Juhász Gyula - In memoriam (Budapest, 2009)
A "vidéki" költő
S maga a fölfedezés módja is a provinciális viszonyok irodalomalakító szerepére vet fényt. Az a tény, hogy az első „igazi” megjelenés egy műsoros színlapnál alig tartalmasabb színházi lapban történt meg; hogy a fölfedezett számára oly nagy örömet okozó „dicsériáda” valójában egy felületes újságíró alkalmi gesztusa volt; hogy maga a Szépség koldusa is csupán egy kicsi, barkácsoló nyomda önzetlen segítőkészségének köszönhette létét, s ugyanezt a segítséget olyanok is kiérdemelték, akik soha nem lettek jelentős költőkké; s végül, hogy maga a kötet is csak a kiteljesedett életmű felől visszatekintve válik jelentős irodalomtörténeti dokumentummá, amelyet - hangját megtalálva - utóbb maga a költő tagadott meg - árulkodik a kisszerű körülményekről. Nem kétséges, ez a fölfedezés bizony legföljebb egy régió szegényes irodalmi életébe való bebocsáttatást jelentett. Ám kérdés: azt jelenti-e mindez, hogy Juhász Gyula gesztusa a provincializmus puszta önmozgása lett volna? Szó sincs róla. Tudjuk, József Attila maga már érett alkotóként, e gesztusban költővé avatását ismerte föl. Még 1936-ban is szükségesnek vélte, hogy elmondja az őt faggató újságírónak: „Mint költőt, Juhász Gyula fedezett fel Szegeden és ő írta első kötetemhez az előszót” (KJA 1:421). S amit barátjának, Németh Andornak elmondott, az még élesebben rögzíti ennek az eseménynek a súlyát: „Tulajdonképpen már kora gyerekkorában írt” - jegyezte föl róla a jól tájékozott Németh. „Mégis csak akkor tudta meg, hogy költő, amikor Juhász Gyulához mezítláb állított be Szegedre, és az illusztris író úgy, ahogy volt, elvitte a szerkesztőségbe, ahol költeményeiért még pénzt is kapott” (KJA 1:117). Azaz: Juhász elismerése egész további életének meghatározó eseménye lett. S ha úgy gondolnánk, hogy Juhász gesztusa puszta ráhibázás eredménye lett volna, szintén tévednénk. A szegedi költő, aki sokszor tanújelét adta kvalitásérzékének és tehetségérzékenységének, természetesen jól tudta, hogy zsengékről van szó („Hiszen maga még várhatna...”) - ám ugyanakkor azt is tudta, hogy a fiatal költőnek megerősítés kell, biztatás, amely segít legyőzni neki sorsa nehézségeit. Ha pedig összevetjük más előszavaival, egyértelműen kiderül, az előszók érvelése 183