Lengyel András (szerk.): Milyen volt. In memoriam Juhász Gyula - In memoriam (Budapest, 2009)
A "vidéki" költő
tét a magyar költészet egyik viszonyítási pontjaként kezeli, Babits fölé helyezi - s annak a három költőnek az egyikét látja benne, akik az akkori magyar költészet élvonalát jelentik. A Juhászt jellemző egy-egy mondatnyi metaforikus utalás, kiszakítva az eredeti szövegösszefüggésből persze nehezen érthető meg. De így is azonnal látszik, az összevetések rendre Juhász javára dőlnek el. Egy példa erre. József Attila azt írja egy helyt, hogy: „Juhász Gyula bérei váromladék fokán mereng, füzesekre és meleg alföldi tavakra - az ellenség mintha más tájakra vonulna előle. Babits szemétdombról pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, egyre lefelé. Ahol egyéni” (JAÖM 3:57). S így tovább. Az egész érvelésből számunkra most két dolog tetszik kiemelendőnek. Az egyik kétségkívül az, hogy Juhász Gyula költészetét immár nemcsak a halott Adyé, hanem az élő Kosztolányié mögé is sorolja. Ady és Kosztolányi költészete előrébb, magasabbra helyeződik, mint Juhászé, az övé csak a harmadik hely. Ám - s ez a másik kiemelendő mozzanat - harmadikként Juhász Gyula költészete a példa az „igazi művészet”-re. Ezt a kettősséget alighanem a költői formaművészetet „öltözékek” metaforikus megjelenítésével jellemző szövegrész mutatja a legjobban. Juhászról itt ez áll: „Juhász Gyula többnyire lomposnak látszik, de az értő tudja, hogy milyen értékes háziszőttes van rajta” (JAÖM 3:58). Kétségtelen, a Babits-pamflet implicit érvelése már nem egyezik meg az egykori makói gimnazista véleményével, aki - mint láttuk - Juhászban az akkor élő legnagyobb magyar költőt látta. Ám az értékrendnek ez a módosulása mai mércénk szerint a valós helyzetet fejezte ki (ilyen értelemben tehát csak József Attila „érését”, ítéletének megalapozottságát mutatja), s egyáltalán nem jelenti azt, hogy a tanulmány írója megtagadta volna fölfedezőjét. Sőt valószínű, hogy az akkori pesti irodalmi „közvéleménynél” így is előnyösebben ítélte meg a „falusi költőt”. A másik forrás, amelyből József Attilának Juhász művészetéhez való viszonyára következtethetünk, a Hárfa (1929) című kötetnek József Attila könyvtárából származó példánya (PIM A 2808). Ez a kötet már nincs dedikálva, Juhász, aki a megjelenés idején már beteg volt, ezt nem küldhette meg „szerelmes fiának”; a fiatalabbik 204