Márkus Béla - Gróh Gáspár (szerk.): Kapaszkodás a megmaradásért. In memoriam Csoóri Sándor. Oktatási segédkönyv - In memoriam (Budapest, 2019)
Kutyaszorítóban
Tíz jó évig a halálban, Egy rossz karddal száz csatában, Soha-soha hites vágyban, Soha-soha vetett ágyban. Kergettem a labanc-hordát, Sirattam a szívem sorsát, Mégsem fordult felém orcád, Rossz csillagú Magyarország... Fogalmam se volt arról, hogy ez a vers Ady legszemélyesebb verse is. Szimbólumos, önmegmutató vers. Én azt éreztem csak, hogy megborzongat és megcsavargat, s odaköt engem a kuruc korhoz: Rákóczihoz, Bercsényihez. — Később ez a kötődés annyi szálú lett, ahány nagy költőnk volt. Néha csak egy-egy szó, egy-egy jelző kellett ahhoz, hogy föltámadjon bennem Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Ady, József Attila, Radnóti, Sinka. Ez talán azt is elárulja, hogy Ady templomos metaforája - ha későn is, de nagy terhével rám is rám zuhant. Németh László tudatosította bennem Ady minden költőnknél pontosabb és szemléletesebb fölismerését. Fölismerését? Jóslatát! A verset Ady 1914-ben írta. Hol volt még akkor a háború vége s Trianon? Hol a szétdarabolás és folyamatossá váló szétszóródás? Soha ilyen végelszámolás a magyar irodalomban. Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, Volt útonállók új útbanállóknak S míg újfajtánk egymást s a népet falta, Tunya álmainkat jég verte S még a Templomot se építettük föl. S elvesztünk, mert elvesztettük magunkat. A második világháború vége: a jóslat betelte. A hang, amely Adyban — a magyar történelem remegésétől — még jeremiási lehetett, Németh Lászlóban, József Attilában, Illyésben már „újszövetségivé” szelídült. Ha tudomásul vették is Trianont, nem gondolták véglegesnek. A romok 234