N. Horváth Béla, N. (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila - In memoriam (Budapest, 2004)

III. "Ruhát kaptam és könyvet adtam a parasztnak és a munkásnak"

tésben a saját tragédiája domborodik ki, s ennek okaira keresi a választ. Az Illyésnek tulajdonított „érdem” ugyanis neki nem adatott meg. A „Téged szeretnek: könnyen értenek” állítás pályatársa sikerét verseinek könnyedségével, költészetének elfogadásával magyarázza. Ezzel szem­ben saját kudarcainak okát koránjöttségében és radikalizmusában leli meg: „én tulmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért sülyedtem mélyre.” Az eltérő minőségekből fakadó társadalmi beérkezettség, il­letve kívülrekedés nyilvánvaló magyarázat, amelyet vélhetően a költő környezete is sugallt. József Attila azonban a rivális másságát kiegé­szíti még egy vonással: a psziché traumái, a szorongások valóban hiá­nyoznak Illyés költészetéből. Az összegzés, a „nehéz vagyok”, a költő­társ könnyedségének ellenében született, noha ez az önminősítés nem egyedüli e korszak önértékelő jellegű műveiben, mint az egy töredéké­ben is látható: „Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész / vagyok mint a hideg, világos és nehéz.” A poliszémikus „nehéz vagyok” áthú­zódik a második versszakba is. József Attila felidézi a családi legendát, a kivételesen nagy súllyal születést, amely ugyancsak magában rejti az elvonatkoztatás lehetőségét - épp a rendkívüliséggel -: a normából ki­rívó szabálytalan létet. A versszak további része ezt a jelentést fejti ki, hisz az „innen vesz föl” visszautal a „süllyedtem mélyre” állapotrajzá­ra, s a fölvétel, a felemelés, az „elvisel magán” már az egyén reményte­lenségét, a másnak való kiszolgáltatottságát érzékelteti. Csak ettől a másik embertől várható a megmentés: „szabad lélek legyek a világon.” A verskörnyezethez tartozó (Az isten itt állt a hátam mögött) segít megfejteni a megmentő kilétét. A tehetetlen Istennel szemben, aki „Úgy segített, hogy nem segíthetett”, a hideg és kaotikus világban a szerelem és a szeretett nő nyújt reményt: „De én a párom mosolyogva várom, / mert énvelem a hűség van jelen...” A Flóra-szerelem megváltó ereje a végső segítség, mint ahogyan az Egy költőre várt személye is Flóra. A vers záró szakasza két azonos jelentésű mondattal indul, ám az ezeket kifejtő állítások fényében más, eltérő értelmet kapnak a szavak. Az eddigi te-én szembeállításra épül ez a rész is. „Szerencséd volna? En azt nem hiszem” - folytatódik a pályatárs sikereinek taglalása. Ám a puszta szerencsét mint az eredményesség kizárólagos forrását elveti az „Én azt nem hiszem”. József Attila nem vádol, hisz az ezt követő alter­natíva olyan jövőképet rajzol, amelyben az előtűnő „érdem” igazolja a sikert, s ha nem, akkor kegyetlen lesz a bűnhődés. Az a tény, hogy egyik eshetőséget sem zárja ki, világossá teszi, nem osztja a vers cím-191

Next