N. Horváth Béla, N. (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila - In memoriam (Budapest, 2004)

II. "én, József Attila, itt vagyok"

csöndes. Leült, keresztbe vágta lábszárait, és úgy mondta maga elé: - Én már elintéztem magammal. Nem elég, hogy az ország első költője vagyok? Még a díjat is megkapjam? Az már sok volna.” Ez a végső akkord is elégséges módon figyelmeztet arra, hogy a kétségtelen oldó­dás ellenére Babits és József Attila viszonyában mindvégig jelentős fe­szültségek maradtak fenn. A régi sebeket egy-egy díjkiosztás mindun­talan feltéphette. A Babits és József Attila közötti konfliktus eme történeti vázlatából a kultuszképződés szempontjából fontos következtetések adódnak. Mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznunk, hogy személyes szinten a kap­csolatok lassú, de biztos regenerálódásának sok apróbb-nagyobb jelét gyűjtötte össze a filológiai kutatás. Olyan tények soráról van szó, amelyeket a közvélemény csak nagy késéssel ismert meg. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az emberi érintkezés nyilvánosság előtt rejtett tartományaiban végbement pozitív folyamatok jelentős lemaradással, és akkor is csak gyöngén éreztették kedvező hatásukat a József Attila­­értékelésben. A költő recepcióját az 1930-as konfliktus mindhalálig jelentősen hátráltatta. A szélesebb közönség a két alkotó közötti rossz viszony oldódásáról nem, vagy alig vett tudomást, míg az elismerés botrányos késlekedéséről annál inkább tájékoztatva volt. A József Atti­la—Babits-konfliktus megfelelő kezelése megkerülhetetlen feladatot jelentett a kultusz kialakítói számára. Egy tagadhatatlan irodalmi tekin­tély, Babits, aki egyúttal valóságos hatalmi pozícióval is rendelkezett, egy új, kialakuló irodalmi tekintéllyel, József Attilával mint áldozatával került szembe. Érték ütközött értékkel. Akik József Attila beavatásán fáradoztak, azoknak vagy a konfliktus oldására, elkendőzésére kellett kísérletet tenniük, vagy vállalniuk a Babitsosai való konfrontáció té­nyének magyarázatát és értékelését.

Next