N. Horváth Béla, N. (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila - In memoriam (Budapest, 2004)
III. "Ruhát kaptam és könyvet adtam a parasztnak és a munkásnak"
riátussal időnként kacérkodnak”. A szervezetileg és ideológiailag a kommunista párthoz csatlakozott József Attilát ugyanakkor - nyilvánvalóan Féja méltatásának retorziójaként, és egy „tájékozatlan társaság frakciózó tevékenysége”, szűklátókörüsége következtében - a fasizmus táborába utalják. Hogy a platformtervezet milyen reakciót váltott ki Illyésből, nincs adatunk rá, ám vélhetőleg Babits értékrendjében jobban bízott, mint a moszkvai emigránsokéban. József Attilát viszont - köztudottan - csapásként érte ez a megbélyegzés. Tisztázni próbálja magát, választervezetet ír, mondván, a moszkvaiak elsősorban a mozgalomnak ártottak. Igaz, félév múltán, a határozat megjelenését követő vitában egy hozzászólás - részben ugyanazon szerzőktől - már tompította a József Attilát ért vádat, de a költőt körülvevő értetlenség tényén ez az állásfoglalás sem változtat: „A proletárirodalom mellett néhány vele rokonszenvező író is jelentkezett. Ilyenek Illyés Gyula, József Attila, Kodolányi János, Háy Gyula.” A Sarló és Kalapács most az „örök ellenségen”, a szociáldemokrácián veri el a port, most ezek a költők minősülnek „szociálfasisztának”, Illyés és József Attila egyaránt útitárs. A moszkvai emigráció az i-re a pontot az írószövetségi kongresszusra küldött meghívóval tette fel. Nagy Lajost és Illyést hívták meg, József Attila neve még szóba sem került. Kétségtelen, 1934-ben már nem „tartozik a harcosok közé”, ám a baloldaltól mindig is több rokonszenvet kapott Illyés, sohasem volt a párt tagja. A fiatalkori és sok szempontból közös politikai, művészi nézetekkel körülpántolt barátságon az első - dokumentummal is bizonyítható - repedést a Külvárosi éjt bíráló Illyés-kritika jelzi. Noha a nekrológban Illyés 1933-ra teszi elhidegülésük kezdetét, a Nyugat 1932. december 16-i számában publikált írás már lényeges véleménykülönbségről árulkodik. Meglehet, mesterének kedvében akart járni - ha valóban Babits inspirálta a kritikát -, törleszteni a pamfletért. írásának egésze viszont azt mutatja, hogy nem a főszerkesztő előtt hódol, hanem saját költői gyakorlata alapján mér, s persze megismétel néhány, a kortárs kritikában terjesztett véleményt. Az írás elején felvetett verstipológiában ugyanis nem nehéz ráismerni az élőszóhoz közelítő versbeszédre, saját avantgárd korszakának továbbélő folyományára. Mint ahogyan a József Attila költői alapállását, az „előre eltervelf ’ föllépést illető megjegyzést is megtalálhatjuk a recepció-történet számos korabeli darabjában. A „parnasszista hajlam” is ismerős az első köteteket övező bírálatok egyik-másikából. Az objektív lírával vont párhuzam viszont pontos megfigyelés, hisz - (ha a modern értelemben vett objektív lírával nem 186