N. Horváth Béla, N. (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila - In memoriam (Budapest, 2004)
III. "Ruhát kaptam és könyvet adtam a parasztnak és a munkásnak"
Hogy azonban az oszlopközök terét használhassuk, mégiscsak ki kell faragnunk az oszlopokat. A vers többé-kevésbé a sorközökért íródik, de ahhoz meg kell írni a sorokat is. Mi hát az, amit József Attila belefarag az Eszmélet versszakaiba? Ha hanyagul akarnánk felelni a kérdésre, azt válaszolhatnánk: mindent. És nagyjából igazunk is volna. Az érett költő akármihez nyúl, jellemzi magát. József Attilának szinte teljes motívumkincse felsorakozik az Eszméletben, s olyan élesen, olyan vésetten, olyan szentenciózusan, mint egy kőtáblára váró citátumgyűjteményben. Ide emeli be - végleges helyére - például a másutt is használt, nagy mottóversszakot: Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ — de itt van a rend és szabadság mindig visszatérő világnézeti motívuma is, a kint és bent kísértő ellentéte, a külvárosi táj és a gyermekkor, a lenge természet és a vaskos falusi emlék, a lidércesen visszhangzó pályaudvarkép, s itt van a felnőttség és a halál. Majdnem teljes körkép ez; az eszmélkedő körülhordozza a szemét saját égtájain. De nemcsak a költő alaptémái sorakoznak fel az Eszméletben, hanem eszközei is. A kettő persze eléggé elválaszthatatlan. Természetes, hogy a rend és a szabadság elgáncsolt gondolata magához rántja a rab, a börtöncella képzetét, de magához rántja a csillagokat, a Göncölöket is, mint annyiszor másutt, és belebogozódik a képbe a szövőszék is, ez a József Attila-i szövőszék, amely rendszerint az elvontat szövi, szövőnők omló álmait, vagy esiliò véletlen szálaiból a törvényt. A kézzelfoghatótól az elvontig és vissza: állandó és iskolateremtő útja ez József Attilának, akár ha az életet adja vissza, mint talált tárgyat, akár ha a boldogságot pillantja meg, mely lágy, szőke és másfél mázsa. A XX. századi versírásnak egyik legerősebb költői fegyvere a meglepetés. Persze a meglepetés egy fogalompárnak az egyik fele, éppúgy nincs értelme a megszokott nélkül, mint a váratlannak a várt vagy az újnak a régi nélkül. József Attila páratlan tudója éppen annak, hogy egy versen belül keverje együvé a leghagyományosabb formát a legszabadabb képzettársítással, a magasköltészetet az úgynevezett prózával, a tündökletes rációt az ösztön megrendítő áldadogásaival. Verseinek kivételesen nagyok a tónuskülönbségei. De bármilyen ritka költészet az ilyen - hiszen általában a költőnek féltett kincse a tónusegység -, ma már, amikor olyan áthatóan halljuk a hangját, s különböző rétegei úgy összeértek, mint a derített borok, nehéz a könyv nélkül tudott 206