N. Horváth Béla, N. (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila - In memoriam (Budapest, 2004)
IV. "Akit szívedbe rejtesz / Öld, vagy csókold meg azt!"
Vas István József Attila [...] olyanok szeretnék felfedezni Kassákban a nagyapjukat, akiket a lapjában éppúgy nem közölt volna, mint ahogy József Attilát sem közölte - már amennyiben megtalálja versünkben a rímet és a kötött versformák maradványait. S méghozzá összekötő kapocsnak éppen József Attilát képzelik el, mintha kialakult költészete még őrizné kamaszkori kirándulásának nyomát. Holott József Attila vetette ki magából a legkorábban az avantgardizmust, azaz Kassák hatását, s érett költészete - gondolom, ez az irodalom egy másik pártjában is szentségtörésnek hat - még a kései Kosztolányival is több rokonságot tart, mint Kassákkal -, igaz viszont, hogy ez a hatás kölcsönös volt. De akkor, az elfordulás - vagy visszafordulás - heveny korszakában még az volt a legfőbb újdonsága, hogy ő is visszatalált a népköltészethez, sőt nyelvileg mélyebb és erőteljesebb rétegéhez, mint Illyés vagy Erdélyi. Volt persze még meglepőbb újdonsága is: a politikai agitáció közvetlen hangja. Nem mintha ezt a hangot nem ismertük volna már baloldali folyóiratokból és szavalókórusokból, de addig többnyire gyönge költők szólaltatták meg, többnyire költészet alatti fokon. József Attila emelte a témát a magas költészetbe, tehát valójában nála jelentkezett először, mert először költői érvényességgel. És ami ennél is meglepőbbnek látszott: a magasabb költőiséggel együtt járt a kézzelfoghatóan is, elméletileg is pontosabb kifejezésmód. Ebben az időben egyébként ismertem már személyesen is József Attilát. Hol találkoztunk először? Nem tudom. De azt tudom, hogy jártam a lakásán, a Székely Bertalan utcában. Ott kaptam meg tőle, 1931. március 31-én Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetét, ezzel az ajánlással: „Vas Istvánnak - Döntsd!” Gondolom, nemcsak valamilyen különleges, kizárólag személyemnek szóló dedikációs lelemény volt az a felszólítás, amelynek én, még erőimhez képest is, csak fogyatékosán tettem eleget. A biztatást nem is vettem teljesen komolyan, inkább azt a játékos leleményt csodáltam, amely a köteteim nyilvánvalóan a fennálló társadalmi rend ellen uszításának a favágó-hasonlattal olyan megtámadhatatlan alibit tudott adni. 242