N. Horváth Béla, N. (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila - In memoriam (Budapest, 2004)
IV. "Akit szívedbe rejtesz / Öld, vagy csókold meg azt!"
ba. De én, nem sokkal e találkozásunk előtt láttam valahol - talán éppen Illyésnél - egy szűkebb csoportképet - talán ugyanerről a kirándulásról -, amelyen Illyés fejszét emel a Döntsd a tőkét mozdulatával, és Pákozdy meg József Attila testvéri mosollyal nézi. Fél év sem telt el azután, hogy ezt a kis fényképet láttam, s már mind a ketten beledöfték kritikai fegyverüket. De hát igaz, ki nem döfött bele József Attilába? És a rozsdás békanyúzók mellett micsoda nemes pengék! Németh László kritikájának, melyet a Nincsen apám, se anyámról írt a Nyugatban, az volt a híre, hogy voltaképpen ez ingerelte József Attilát Babits elleni támadásra (mert nem a bírálót méltatta haragjára, hanem a szerkesztőt), aminek következtében jó néhány évig elképzelhetetlen volt, hogy a Nyugatban igazán dicsérő szó jelenjen meg róla. De ha most Németh László írását újra olvasom, minden idegenkedésével, fitymálásával együtt nagylelkű elismerésnek és valóságos telitalálatnak látszik a rákövetkezőkhöz, a jó barátok és versértők ítéletéhez képest. Füst Milán szerint például József Attila „hetyke finánc, aki nagyon meg van elégedve fütyülésével”, s róla, akinél mélyebben Arany óta senki sem gyökeredzik a magyar költészetben, azt írta, hogy „az elődök és ősök minden segítő sugallatát elutasítja magától”. Persze, éppen Füst Milán kritikájából igazságtalanság ezt idézni: az ő cikke törte át először a Nyugat anatémáját, és annak idején igazán elismerő kritikának hatott, nemcsak ahhoz képest, ahogy József Attiláról addig írtak, hanem ahhoz is, amennyire Füst Milán egyáltalában dicsérni tudott. Amellett, ez már a Medvetáncról íródott, két évvel József Attila halála előtt, és abban a kurta időszakban, amikor úgy látszott - megtévesztően persze -, hogy azokhoz a mesehősökhöz hasonlít, akiken nem fog se kard, se golyó, s valahányszor ledöfik őket, felállnak és tovább mennek. De addig! A Munkában egy kis cikk lefasisztázta, valamivel áttételesebben, mint az a bizonyos „platformtervezet” - amelynek a híre akkor még nem jutott el hozzánk, legalábbis nem az én tudatom határáig -, igaz, hogy másfél évvel a platformtervezet után. Fenyő László, aki jó és tiszta költő volt, csak éppen az eszközei voltak nagyon szegényesek, formai megleckéztetésben részesítette, mint egy kis nebulót, a nemzedékében - ha ugyan nem hosszabb távon is — legnagyobb technikájú költőt, ugyancsak a Nyugatban, hol ízléstelennek, hol döcögőnek találta verseit, s ő, aki egy szót sem tudott franciául, abból is kioktatta József Attilát, a fordításairól beszélve, hogy milyen is Villon igazi hangja. Ráadásul „élelmes fiatalembernek” nevezte József Attilát. De ki245