N. Horváth Béla, N. (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila - In memoriam (Budapest, 2004)
IV. "Akit szívedbe rejtesz / Öld, vagy csókold meg azt!"
döféseket is — többek között a Babitsét — elegáns mosollyal, játékos fricskával és férfias nagylelkűséggel tudta viszonozni -, de hát neki is megvoltak a maga gyarlóságai, semmivel sem kívánatosabbak, mint a Babitséi. Babitsban azonban sem ál-, sem igazi fölény nem volt, csak mindenki által sebezhető érzékenység, s amikor ezt megismertem és megszerettem, és miután akkor már láttam és tapasztaltam a hősi pózban tetszelgő prófétáknak és purifikátoroknak a Babitsét sokszorosan meghaladó hiúságát és bosszúállását, természetesnek találtam keménységét, azaz gyöngeségét József Attilával szemben. Nehezebben volt megbocsátható, hogy amikor végül megbocsátott, akkor is csak fél szívvel, és József Attila engesztelő szonettja után kis Baumgarten-díjat adott neki, ugyanakkor, amikor egy fiatalabb költőnek nagyot. De nyilván volt valamilyen végzetes szükségszerűség abban, hogy éppen a kor két legnagyobb és legtisztább szellemű költőjét érték a legmérgezettebb és legméltatlanabb támadások - egymás részéről is. Ami József Attila és a párt viszonyát illeti, erről a kérdésről azóta tekintélyes irodalom keletkezett. Izgalmas, oknyomozó vitákat olvashattunk arról, kizárták-e a pártból vagy sem. Az akkori, irodalmi közvélemény számára ez a kérdés nem volt vitás: tényállásszerű pontossággal nem törődve, úgy fogalmazódott meg a hír, hogy kizárták. E megfogalmazással kapcsolatban nemigen gondoltunk adminisztratív intézkedésekre - én magam valahogy úgy képzeltem el, mint a Munkakörből való kizárást. A mi számunkra, rokonszenvező érdekeltek számára, ez a hír körülbelül annyit jelentett, hogy József Attilára nincs szüksége a pártnak. És ez sem volt meglepő. Nem tudtuk pontosan, miről van szó, de éppen eléggé ismertük József Attila természetét ahhoz, hogy el tudjuk képzelni: sok bajt okozhat vele bármely, szükségképpen fegyelmezett közösségnek. Egyszerűsítő rövidséggel úgy is mondhatnám: a pártnak adtunk igazat. Kételyek inkább az irányban támadtak: helyes-e költőnek olyan közvetlen szolgálatra és közreműködésre törekednie, mint ami abban az időben József Attila becsvágya volt. És tragikusnak, de természetesnek éreztük, hogy a vibráló, ideges mozgású és kockázatos József Attila helyett a reprezentatív, biztos mozgású és megbízható Illyést hívták meg a szovjet írókongresszusra. Még a merőben költői kifogásokat sem találtuk hallatlannak. A mesterségbelieket, persze, igen: azt kezdettől fogva tudtam, hogy József Attila nagy formamüvész, hogy nyelvre és verselésre nézve a fiatalabbak között nincs nála különb - talán még Babits sem tesz túl rajta. Másrészt azonban a formaművészete is akadálya volt annak, hogy ész248