N. Horváth Béla, N. (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila - In memoriam (Budapest, 2004)
V. "Éltem - és ebbe más is belehalt már"
zott a győzhetetlen hit, alig néhány volt. Az első Petőfi, a másik József Attila. Petőfi hitt az emberben, hitt a szabadságban, hitt a magyarságban, József Attila már magasabb hatványra emelte ezt a hitet: hitt az új rendben, ajó rendben, a szocializmusban. („Míg megvalósul gyönyörű képességünk, a rend”...) A harmadik nagy hívő költőnk Ady Endre, de az ő hívő hangja már nem ilyen tiszta. Ady csak szeretett volna hinni, de sokszor elkeseredett, és már csak káromkodni tudott. Sok oka volt rá. A világ kis és nagy népei nőttek, nevekedtek, de a magyar nép mint vakok vezette világtalanok serege csámborgott a sír felé. (Kivándorlás, egyke, szekták, Ausztria.) Igaz, vannak fanyar, kételkedő, hitetlen nagy költők is. Ezek is kimondanak sok szép igazságot, de ezek soha sem lehetnek a harcos, élni akaró közösség szócsövei, sohasem lehetnek a dolgozó és szenvedő nagy tömegek művészi kifejezői. Csak a magános egyesek, a fáradt vagy megcsömörlött polgárok gyönyörködhetnek a hitetlenség, a kétely bölcs szavaiban, formás kifejezésében. A hit mindig a tömegeké, a kétely az egyeseké. A tömeg is lehet közömbös, lehet tagadva-lázadó, csak éppen öncélúan kételkedő, fölényes, szkeptikus nem lehet. József Attila hatásának a titka tehát az, hogy nemcsak rendkívüli, tüneményesen tiszta költői tehetség volt, hanem az is, hogy hitt. Hitt abban, amit írt. És az a sereg, az a folyton növekvő munkás, diák s most már parasztsereg, amely őt szereti és becsüli, nemcsak azt szereti benne, hogy József Attilában megtestesült az igazi magyar nép, hogy munkás, paraszt és értelmiségi volt egy személyben, hanem azt is, hogy József Attila maga is hívő lélek volt. Nemcsak azt becsüli benne, hogy Attila maga is jelképe a magyar sorsnak: hogy székely és kun parasztok pesti proletár ivadéka Dunántúlra vergődve halt meg, és nemcsak azt, hogy Attila a maga emberi mivoltában élte meg és szenvedte át a nagy világátalakulást megelőző rövid tőkés korszakot, hanem azt is, hogy Attila hitt, mint e sereg legjobbjai is hisznek, hogy lehetséges még szabad és egészséges emberiség, lehetséges még szabad és egészséges magyarság. („adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak.”) Hogy mindig hitt-e, hogy utolsó éveiben erőt vett-e rajta a kétkedés, azt nem lehet pontosan tudni. A Dunánál című verse már az utolsó idejéből való, de ebben még a hívő, fájdalmasan hívő költő szólal meg. A fájdalom erőt vett rajta, azt tudjuk, s csak a szenvedése növekedett ezzel is. Mert - s ez a József Attila másik nagy jellemzője s ebben azonos mélységesen a magyar néppel — cinikus, léha, fölényeskedő, olcsó szellemeskedő sohasem tudott lenni. 387