N. Horváth Béla, N. (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila - In memoriam (Budapest, 2004)
V. "Éltem - és ebbe más is belehalt már"
...Már „őrült" voltál, de még én se láttam. Már az se vagy. Már annyi sincs belőled. Az elfolyt, a rég itt-zúgott időnek partján magamban ülök hallgatag. Nem vagy. Oly képtelen, mintha azóta az egész világ megtébolyult volna és neked lenne folyvást igazad. Enyhén morbid, felelőtlen (?) játékként felállíthatjuk a nagyobbrészt múltra irányuló hipotézist: mi történt volna, ha a kilencéves József Attila valóban lúgkövet iszik, és nem — szerencsés véletlennek köszönhetően - csak keményítőt. Mi hiányoznék akkor XX. századi költészetünkből? Természetesen mindenekelőtt és legfőképpen: több mint féltucatnyi vefskötet. Néhány évtized irodalompolitikai tényezői közül - valamivel kevésbé fájdalmas módon - a „Petőfi-Ady-József Attila-fővonal”. (Valamilyen másikat kellett volna helyette összeállítani.) Hiányoznának azonban azok a mások által írt versek is, melyeket az említett kötetek, illetve azok szerzői ihlettek. így Illyéstől az őt szanatóriumi betegágyán megörökítő Könnyező is, akár a disszonanciák, kínok kimondásának jogáért pörbe szálló - Bartókjának irányába vivő - Doleo, ergo sum, vagy a korábbi: a negyvennégy októberének végén Szárszón írt Rajz, eltépésre. Vagy az itt második részében idézett Öt éve..., mely a megszólított lírikus személyének mondhatni negatív - tudniillik hiányában való - megörökítése által egyszersmind a megidézett lírikus alkotásmódjából is folelevenít valamennyit, a semmibe foszlás mozzanatairól pontos jelzéseket adó József Attila-i Ki-be ugrál...-va rájátszó szavaival. („Ha megbolondulok, ne bántsatok... Nincs senkim, semmim. Mit úgy hívtam: én, / az sincsen...”) Az alakfölidézés és a hanghordozás felújítása ugyanakkor nem minden esetben találkozik ehhez hasonlóan össze a „József Attila-versek”ben. Az életútját vonatkerekek alatt lezáró költő arculatának és jellemének egyik - vagy talán éppen a - legértékesebb fölidézését Nagy László valósította meg József Attila! című, portréverseinek gazdag együtteséből is kiemelkedő alkotásában. Az enyhén „kajla” kalap megindító esendősége éppúgy megjelenik ebben, mint a kórházban „kisírt” szemek kínokról tanúskodása, majd a vonatkerék által szétroncsolt tetem fogvicsorítása, csigolyáinak szétzúzottsága - a tárgyi elemeken túl pedig az „ésszel mérhető pontokon... túlra” merészkedés, a 395