N. Horváth Béla, N. (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila - In memoriam (Budapest, 2004)
V. "Éltem - és ebbe más is belehalt már"
pokoljárást is vállaló szellem istenkísértése, s az „orra buk”-ásban és az önmagát „kicsuk”-ásban érzékeltetett gyermekiség, más részről az „édes munka” és a „szép szó” szeretete. A vers tárgyának ihletése erőteljesen átsugárzik a sorokon, ugyanakkor a József Attila-i versbeszéd, illetve alkotásmód már nem (vagy csak alig) mutatkozik meghatározó tényezőnek, inkább csak mozaikelemekben bizonyul mintát adónak. (Magának a valakit megszólításnak a mozzanata ugyan korántsem volt idegen József Attila költészetétől, például a „Magad emésztő szikár alak...”-hoz intézett felszólításnak a módja viszont éppoly kevéssé látszik rokonnak ezzel a verssel, mint amennyire a „hamvadthajú öreg”-hez, a Thomas Mannhoz vagy a halott anyához fordulás több költői megnyilatkozása.) Noha még a Bartókról mintázott Nagy Lászlóportré is tartalmazza „a legfényesebb árvák: Ady és József Attila” szószerkezetet, inkább csak tragikus voltában, másfelől igazmondása által felmagasodó erkölcsi példaképként, végül pedig a gyermekiség iránti vonzódásával mutatkozik a Nagy László-költészet számára lényegesnek József Attila. Másszóval nem sajátos hangvételével, megszólalásának módjával. (A korábban József Attila születésnapját fölidézve írt Az örök hiány köszörűjén soraiból leginkább a „nyurgán a semmi partján állott” sor kapcsolódik ennél valamivel közvetlenebbül a példaadó mester lírájához, az ennél kevéssel későbbi, ugyancsak őhozzá kapcsolódó, megkapóan szép Szárnyak zenéje viszont már más típusú költői mü.) Leginkább talán még a Kozmoszt és az emberi társadalmat egyaránt „gyönyörű műhely”-nek látni vágyás megszólaltatása mutat lényegi kapcsolódást, A vasárnap gyönyöre áradó soraiban. Meg egy — másoknál még nagyobb figyelmet kívánó - kompozíciós sajátság érdemli meg valószínűleg a figyelmet. * A szemből, honnan minden ég kifolyt, bánat, keserűség befele szédül. Pókláb szalad péppé vált teste nélkül, és egyhelyben kaszál a széttiport. Weöres Sándornak József Attila 1935-ös, végletesen tragikus vonású (verse címében „utolsó”-nak mondott) fényképe nyomán írt sorai erős áttételességgel az arcképhez is, az életúthoz is kapcsolódnak, és - talán még közvetlenebb módon - a velük összefüggő költészethez is. Művészi erejük egyik összetevője éppen abban ismerhető föl, hogy ez 396