Pécsi György (szerk.): Kényszerleszállás. Szilágyi Domokos emlékezete - Emlékezet (Budapest, 2005)
"Mások álmát virrasztom"
ják. Illyés versében ezt két József Attila-intertextus is sejtetni engedi: ,jó meghallóit eleve / egy jobb világba emelő zene”; „megérte / poklot szenvednie”. De erre vall az említett József Attila-művekével azonos versforma is, a szabadsorú, szabad rímelésü jambus. Szilágyi Domokos Bartókversében a „saját szöveg” versformája csak távolabbról emlékeztet az említett József Attila-mintákra, szoros kompozíciós rokonságot fedezhetünk azonban fel abban, ahogy a disszonanciákat idéző saját szövegintertextus váltogatás után a költeményt rövid sorú, dalszerű zárótétellel fejezi be. Végső soron ez Babits Húsvét előtt című költeményére is viszszavezethető, de ez már az intertextusként felfogott versforma tágabb történeti összefüggései felé mutat. A versalany az Illyés-versben a „te” és a „mi” szembenállásban realizálódik; Bartók példájához „nekünk” kell felnőnünk, azaz a közösségnek. A versalany tehát elrejtezik a közösségben, de a Bartók-példa követőjeként rejtetten individualizálódik is. (Itt szabadjon helyesbítenem azt, amit a költeményről mint az Egy mondat... nyitányáról mondtam. Közléstörténeti - s így bizonyos mértékig recepciótörténeti - nézőpontból helytálló ez, keletkezéstörténetileg azonban a két vers viszonya fordított. A Bartók megírásakor az Egy mondat... már ott rejtezik a költő fiókjában - ne firtassuk, hogy valóságosan is, vagy számos költő alkotási szokása szerint csak fejben, emlékezetben -, s amikor a vers azt állítja, hogy a század borzalmaira és emberi disszonanciájára nincs „ige”, akkor az ennek ellenkezőjét bizonyító vers már megszületett. Talán ez adja az Illyés-vers biztonságot, egyensúlyt sugalló háttérhangulatát.) Szilágyi Domokos költeményében egy másik József Attila-minta körvonalai sej lenek: a megszólító-önmegszólító tárgyiasságé. „Hogy mindent megértesz, ne áltasd magad, / a lélek végül rádpirít...”; „Van-e jogod elítélni / - hisz benne s belőle élsz - / a jelent...” Ezek s a hozzájuk hasonló mondatok a közönséghez szólnak („ti”), de a költőhöz magához is („én”, együtt „mi”), az újra és újra visszatérő, Bartókot megszólító formulák pedig a költőt és a közösséget az eszménnyel szembesítik. Van egy „elszólás” is a versbeli megszólítások sorában: „Nem szavaid: magad pazaroltad...” Már nem zenéről, hanem szóról, költészetről beszél a vers, akárcsak később a „szereti a világ, ha újraköltik” formula. A nagy zenészt megszólító, rejtező versalany és a megszólított között ezzel minimálisra csökken a távolság. Szólhatnék még a költemény József Attila-intertextusairól („amerikaiak közt egy európai”; „kettőzött magányukért”), valamint az Illyés és a Szilágyi-vers szövegpárhuzamairól (a „csiribiri-valcer” és a kérdés: „tudsz-e 79