Pomogáts Béla (szerk.): József Attila: A Dunánál - Egy vers (Budapest, 2010)
Kodolányi Gyula: József Attila: A Dunánál
A kései, kihívó és önérzetes verssor is arról tanúskodik, hogy az érett József Attila túllépett ezeken a spekulációkon, és megérezte, hogy a verseknek másféle rendje, rendszere van - amit ha akarunk, nevezhetünk logikának. Ez a logika nem lineáris, nem formális logika, amely szerint matematikus barátom vizsgálta volna a költészet gondolatmeneteit. Nem következnek benne „logikus” következtetések „premisszákból”, nem kapcsolódnak a vers részei egyetlen fonal mentén egymáshoz. Ennek a rendnek a természetéről A Dunánál minden más versnél többet mond. Meta-vers ez, a József Attila-versek verse - mert gondolati szerkezete és domináns képei, úgy gondolom, a vers mindenségéről is szólnak, nem csak az emberéről. Előrebocsátom, hogy mostani tűnődésem során nem idéztem fel emlékezetemben a József Attila-kritika semmilyen írását - úgy közeledtem a vershez, hosszú idő után újra, mint talán először, régen. Illetve ha úgy, innen és túl is magyarázatokon és irodalmán konvenciókon, mégis, a költő sajátos módján tettem. A bennem lerakodott rengeteg vers - a másé és a magamé - rezonanciájával. Bennünket az olvasásban a költői tapasztalat és kíváncsiság vezérel, meg a szenvedélyes elmerülés a nyelv életében. A személyes ízlésünk is, amely valóban „szinte testi érzés”, Kodály Zoltán szavával élve. Megkockáztatva azt, hogy értelmezésünkben tudtunkon kívül mások nyomán járunk, vagy éppen szembekerülünk közkeletű vélekedésekkel. Vajon a logika nyűgöz-e le bennünket egy olyan óriási versben, mint amilyen A Dunánál? Inkább az egységes látásmód, amelyet említettem, s amely áthatja minden ízében ezt a művet s a költő hasonló „gondolati” verseit. Mindenekelőtt azonban bámulatos sorok bűvölnek bennünket el, amikor belépünk A Dunánál világába. Az eltéveszthetetlen, egyszerre spontán és kimunkált hangzási szépség, amely József Attila nagy verseit jellemzi. Majd a rendkívüli gondolatok: „En úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen.” Nem kétséges, ez a magyar nyelv egyik legfényesebb mondata marad, amíg magyarok magyar verset olvasnak. Aki belegondol, forgatja magában pár napig, az más emlői