Pomogáts Béla (szerk.): József Attila: A Dunánál - Egy vers (Budapest, 2010)
Bécsy Ágnes: József Attila A Dunánál című versének értelmezéséhez
dalmi problémára adott költői válasznak csak része. Mert a költői válasz az ember és emberiség létének teljességére (természeti és társadalmi létrétegeinek reflexiós viszonyára) vonatkozik. A Dunának mint szüntelen áradó vízfolyamnak a konkrét, természeti képe sokszoros jelentést kap a vers kép- és gondolatrendszerében. Egyik jelentése - hasonlattal kifejezve - a szíven át, a szívből áramló lét („Mintha szivemből folyt volna tova...”), mely a szív szervi sajátságainál fogva halványan feltétlenül felidézi a vér képzetét, háttérben maradó, ki nem mondott jelképként köti a konkrét Duna-képhez az emberi nemzedékek létfolytonosságának elvont képzetét. A Duna hullámai azonban olyanok is, mint a dolgozó ember izmai („Mint az izmok, ha dolgozik az ember / ...úgy feszült, úgy ernyedett el / minden hullám...); a százezer ős a „lelkes Egy”-nek, az utódnak nemcsak létét, életét táplálja, de munkavégző, társadalmi minőségét is („kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell”), ettől elválaszthatatlanul fejlődő tudatát („ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha vallani kell”), s harcaikkal, melyekben „a sok nemzetség egymásra tör” - történelmi tudatát. A harcot végül nem a puszta biológiai emlékezet oldja békévé, hanem a teljes ember történeti tudata és e tudatosság vezérelte cselekvés. A proletár osztályharcnak valóban az a célja, hogy „A harcot, melyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés” az osztályok nélküli társadalom megteremtésével. Utal erre egy másik József Attila-vers - szintén nagy antifasiszta vers - befejezése is: S mégis bízom. Könnyezve intlek, szép jövőnk, ne légy ily sivár!... Bízom, hisz, mint elődeinket, karóba nem húznak ma már. Majd a szabadság békessége is eljön, finomúl a kin - s minket is elfelednek végre lugasok csendes árnyain. (Ospatkány terjeszt kórt... 1937) 199