Pomogáts Béla (szerk.): József Attila: A Dunánál - Egy vers (Budapest, 2010)
Pálmai Kálmán: József Attila: A Dunánál
Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok? A nagy Duna-versek sorát folytatja József Attila költeménye is. A történelmi helyzet még bonyolultabb, mint az Ady-versek foganása idején volt, hiszen az ellenforradalmi rendszer kommunistaüldöző, haladásellenes, nacionalista-soviniszta politikája éppen a szomszéd népek közötti faji gyűlölködés gonosz indulatára építette hatalmát, s 1936-ban ez a hatalom már a fasiszta diktatúra formáit öltötte magára. S a proletárköltő népe jövőjének gondján küszködve ebben a történelmi helyzetben keres választ az egyre égetőbb kérdésre: mi a magyar? A három szerkezeti egységre tagolt vers a József Attila-i versépítés újszerűségének szép példája. A költő verskezdetei ugyanis gyakran valamilyen konkrét élmény tárgyiasságát, természetes realitását fogalmazzák meg többnyire epikai nyugalmú képekben. „A város peremén, ahol élek”, szólal meg a híres költemény első sorában; „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?” - kezdi e köznapi kérdéssel Levegőt! című versét; „Itt ülök, csillámló sziklafalon”, zendül az Óda első sora, s A Dunánál kezdő képe: A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Majd tovább szubjektiválja a képet, önmaga kerül a középpontba, a tétován szemlélődő költő, amint sorsába merülten üldögél, gondolkozik. A tárgyi valóság egyre inkább képzeletivé, gondolativá lesz: a Duna. mintha a költő szívéből eredt volna „zavaros, bölcs és nagy” volt, felkavaró és nyugtató, a habok táncos fodrán tovaillanó, titkok-burkolta mélyén azonban rejtelmes, kitudhatatlan, mint a végzet. 61