Pomogáts Béla (szerk.): Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség - Egy vers (Budapest, 2014)
József Attila: Kosztolányi Dezső
hogy puszta létünkkel elvárjuk - legyen ő is tökéletes és titokzatos. Mi csodálatos módon meghalunk, s ezért - csodálatos módon — megkívánjuk, hogy meghaljon ő is. Vagy nem a halál a mi rejtélyünk, hanem a szerelem? vagy mind a két szó ugyanannak a titoknak tokja? Akárhogy is áll a dolog, az élet, az embereknek, az olvasóknak, a felnőtteknek világa, olyan - világos és olyan rejtélyes, mint az álom. Mert Kosztolányi képei álomszerűek, jóllehet világosak és szabatosak, és nagyon távol állanak például Vörösmarty képalkotásától. így ír {Asszonyarckép): Csodálatosan érett, mint a kajszinbarack s mosolya úgy csorog le dúsan, mint cukrozott gyümölcsre sűrű tejszín, vagy {Mézes kenyér): Külvárosi kapuban kisgyerek száraz kenyeret majszol, ám - igézet — az édes, ikrás napfény rápereg s ő nyalni kezdi ezt az ég mézet. És olvassuk el ezt a kis remeket (Őszi reggeli): Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét, megannyi dus, tündöklő ékszerét. Vízcsöpp áramlik a kövér bogyóról és elgurul, akár a brilliáns. A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség. Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem. 70