Pomogáts Béla (szerk.): Tükör előtt. In memoriam Dsida Jenő - In memoriam (Budapest, 2001)
Zarándokút
a messzi-magas-tág mennybolt alkonyi sátra alatt, aranyos kicsi vilii...” Nem értem és nem fogom tudni sohasem megérteni, hogy mért lenne ártalmasabb és míívészietlenebb ez utóbbi két sor, mint az előbbi. S így vagyunk általában kulturális örökségünk jelentős részével: csak, ahogy Szilágyi mondta: kinek a pap, kinek a papné. * Végezetül csak azt tudom megismételni, amivel kezdtem. Ha Dsidának két arca volt, az értékeset kell megőriznünk emlékezetünkben. A másikkal ám foglalkozzanak az irodalomtörténet káderesei; de doszárjával szemben megvédik versei, amelyek maradandó értékét jelentik az egész magyar költészetnek. S aki szereti verseit, az tegyen eleget sírboltján olvasható utolsó kívánságának: „Felejtsd el arcom romló földi mását”. Utunk, 1956 PÁSKÁNDI GÉZA Dsida és a kortárs elfogultsága Ismerünk-e költőket, akikről a kortársak többet vagy éppen kevesebbet hittek és mondtak, mint amennyit értek, akiket rosszul ítéltek meg a kortársi együttélés hevében, apró napi zavaraiban és zűréiben? Egész sor ilyen íróról-költőről tudunk, Gyöngyösi Istvántól József Attiláig. Gyöngyösiről többet hittek kortársai annál, amennyit ért: József Attiláról jóval kevesebbet. Mindezt azért mondom, mert el akarom hitetni: van olyan irodalomtörténeti fogalom, amit „kortársi elfogultság”-nak hívnak. Nos, ilyen kortársi elfogultsággal írta meg Szilágyi András Tévedtünk volna? című cikkét az Utunkban (okt. 5. szám) Dsida Jenőről, válaszul Panek Zoltánnak és valószínűleg másoknak is. A kor224