Pomogáts Béla (szerk.): Tükör előtt. In memoriam Dsida Jenő - In memoriam (Budapest, 2001)
Légy már legenda
......................................Ady! Az ő tusázó véres szellemének hatása, hogy a játszi hangulat megvetve bujdosik a magyar ének berkeiben és többé nem mulat. Kik vígat írtak, szemlesütve félnek, mint csempészek, ha zubbonyuk alatt tilos bankókat rejtenek a ráncok s matatják őket vizslató fináncok. Lantunk nyögesztő, félmázsás teher, mely úgy zeng, mint jégzajláskor a folyam s nem pengi ki a habzó, fürge csermely ezüstkövek közt zirrenő neszét. Pedig be szép a könnyű, halk beszéd! Ebből mégis - ha nem kiterjesztő módon értelmezzük - csupán az olvasható ki, hogy Dsida az Ady képviselte tragikus költői magatartás mellett a saját könnyedebb kifejezésmódjának érvényéért száll síkra. Ezt az óhaját önmagában véve nem lehet elítélni. Ez az érzés - már ti. hogy közvetlenül Ady után az epigonság veszélye nélkül nem vagy csak alig lehet az ő modorában írt költészetet művelni - nemcsak Dsidában, de sok más korabeli költőben is feltámadt. Sajnálkozhatunk természetesen azon, hogy Dsida költészetéből - az egy halál-motívumot kivéve - hiányzik a tragikus fönség, a zordonság, a nagyság. A költészet egészét tekintve azonban nincs okunk veszteségről panaszkodni, mert az általános képben egyik is, másik is megleli a helyét. József Attila persze megmutatta, hogy Ady modorával ellentétben is lehet vele egy eszmeiségü költészetet teremteni. Dsidának azonban ez már azért sem sikerülhetett, mert József Attilával ellentétben nem lelte meg a társadalmi fejlődés valódi irányulásával azonos utat. 288