Réz Pál (szerk.): Óda az észhez. In memoriam Vas István - In memoriam (Budapest, 1999)
Mindig az egészet
Nem is kell drámaírónak lenni hozzá, hogy erre felfigyeljünk. A temetésen sokan éreztük így. „Gondolatjel"’ - jut eszünkbe József Attila Kosztolányi-verse óta a vízszintes testről a koporsóban, de eszünkbe juthat a mérleg is. amely végre meglelte egyensúlyi állapotát. Persze hogy eszünkbe juthatott, hisz Vas István vállalta ezt a Jelet, melyben megszületett. Montaigne-töl vette jelszavát: „aux gibelins j'étois guelf. aux guelfes gibelin”. Magyarra így fordította ezt. már a 40-es évek elején: „a népiesek urbánusnak tartanak, az urbánusok renegátnak”. S a rossz történelem hamar illusztrálta, kajánul, hogy e jelben inkább veszteni, mint győzni lehet. A gödöllői táborban nyilas fogolytársai elhúzódnak tőle. mert a pesti polgárság lapja, az Újság támadólag írt ellene. Rettentő súlyokkal ekviiibrírozott. mint művész, mint bölcs és mint magyar. „Magyarnak számkivetve” - mondta József Attila: „a magyarrá ítéltetés” - mondta Vas István. Utolsó fél esztendejében úgy láttam, mint aki mindannak ellenére, ami van. hisz eszméi győzelmében. A tőle megszokott hittel és tamáskodó kétséggel. A nyári és kora őszi hónapok színházi bemutatóra készülődéssel teltek, és a magam sokat próbált szerzői lelke is éledt annak a fiatalos érdeklődésnek a láttán, amellyel Vas István kísérte az előkészületeket. Tudjuk a költőnaplókból - a Füst Milánéból, a Radnótiéból, az Illyéséből, a Fodor Andráséból -, hogy az irodalmi életben oly sokszor megnyilatkozó közöny, tartózkodás mily szívig ütő sebeket okozhat. Hát még ami a színházak körül érheti az óvatlan költőt. Ott érvényes csak igazán, amit Vas leírt: Sárra! vernek be a tollnokok? Célba vesznek a tollbamondók Vérnyomásodat növelik a Hivatalok packázásai? Hamletnek már ez az utóbbi elég, hogy „lenni vagy nem lenni?” 303