Rónay László (szerk.): A hajós hazatérése. Rónay György emlékezete - Emlékezet (Budapest, 2001)
Mint a póruslélegzés
kísérli meg felmutatni s nem a történelmi-személyes világkép és forma különösségét. A valóság-művészegyéniség-műalkotás hármassága helyett „általános emberi’’-életrajzi egyén-művészi motívum és technika hármasságában gondolkodik. A nagy esszéíró nemzedék (Halász Gábor, Szerb Antal, Németh László) örökösének vallja magát, példaképei között említi Péterfyt, Babitsot, Schöpflint. Markáns, haladó polgári tradíció ez, amely azonban - jelentős és már „beépült” értékei ellenére - egyre kevésbé aktuális módszertanilag, világnézetileg. Egy vonatkozásban azonban igen: Rónay Kosztolányiról írva (vele vitatkozva) utasítja el a szívességkritikát, a zsurnalizmust, az ötletbírálatot, a kritikai impresszionizmust, a divatszerű ízléskultuszt. Az élet komolyan vételét, a nagy emberi mondanivalók igényét, az etikai tartást, a humanizmust igényli és hirdeti (nem kifejezetten Kosztolányi ellenében) az említett kritikusok magatartásaként. Ez jellemzi őt is. S ez valóban mérték lehet ma is. RÓNAY GYÖRGY Az állásfoglalásról Kritikusok ismét az agorán ültek, ki a napon, ki félárnyékban. Ezúttal az állásfoglalásról vitatkoztak. Ismét arra ment Arisztész; ezúttal is észrevették, köszöntötték, és megkérdezték, mi a véleménye a dologról. Arisztész szokása szerint letelepedett a lépcsőre, és így szólt:- Sok-sok évvel ezelőtt valamiféle viszály tört ki az athéniek és a makedónok közt. Egymásnak rontottak, és az athéniek állítólag kereket oldva elbújtak a közeli cserjésben. Évek múltával azonban már senki sem tudta pontosan, mi történt. A lábnyomokat betemette a homok, a cserjéket kitépte az árvíz és a szél. Különben sem járt arra senki, hogy földerítse a terepet, és megpróbálja rekonstruálni az eseményeket. 170