Sárközy Péter: „Mért ne legyek tisztességes!” József Attiláról - Magyar esszék (Budapest, 2018)
Kultusz vagy manipuláció? Újabb tanulmányok
egyoldalúsága fémjelzi, hogy szinte végletekig ki van már benne merítve a referenciás olvasás minden ismertebb lehetősége. Különösen a „szociális üzenetre” beállított olvasásmódé.1 A szerzőnek teljesen igaza van, amikor a József Attila-kutatásokkal foglalkozóktól is a szövegcentrikus esztétikai megközelítést várná el. Igen ám, de ha anélkül hagyunk fel a „referenciás olvasásmóddal”, hogy előtte rámutatnánk a korábbi legendákra, torzításokra, hamisításokra, melyek ráülepedtek a költő életművére, mint híres versében „lelkünkre a guanó”, akkor az egyúttal azt is jelenti, hogy miközben a „hang és szöveg poétikáját” és a „későmodem korszakküszöböt” vizsgáljuk József Attila költői életművében, közben az egyetlen érvényes „referenciaként” épp az a „szociális üzenet” és „párttörténeti érdeklődésből született olvasat” marad érvényben, melyet a tanulmány szerzője is elvetni látszik, és amelyet Sándor Pál, a József Attilát elsőként megbélyegző Társadalmi Szemle szerkesztője dolgozott ki még 1942-ben Az igazi József Attila című brosúrájában, amit majd Révai József és Horváth Márton fognak „továbbfejleszteni”. Ezt majd, igaz, sokban finomítva, módosítva, immár filológiai aprómunkával - Szabolcsi Miklós állított végső (?) „szintézisbe” 1963 és 1998 között készült négy monumentális (terjedelmű) monográfiájában. Ezeket a mai „kanonizált” (hivatalos) József Attila-kritika képviselői igyekeznek véglegesíteni. Kulcsár Szabó Ernőnek akkor is igaza van, amikor megállapítja, hogy „az életrajz szenvedéstörténeti horizontjában mozgó értelmezés nagyon is várható hermeneutikai visszahistorizálódása hirtelen fel is függesztheti e kanonizáló pozíció folytonosságait”, s minden bizonnyal ez a helyzet áll elő, ha „a József Attila-szövegek befogadása továbbra is a lírai mű funkcionalitását kitörlő olvasathoz ragaszkodik. Sőt, még akkor is, ha - amint az jobbára ma is még történik - a szubjektum olyan történeti értelmezéseknek marad foglya, amelyik az aktuális szöveg nyelvi-grammatikai terében képződő retorikai konstrukcióját az antropológiai alakszerűség totalizáló olvasatának szolgáltatja ki.”1 2 Ez mind igaz, és modemül hangzik, de mit is jelent konkrétan a mai magyar József Attila-kutatásban, illetve annak iskolai, egyetemi oktatásában megvalósuló gyakorlatában? Azt, hogy hiába jelentek meg immár harminc-negyven éve Bori Imre és Rába György alapvető tanulmányai József Attila költészetének egzisztencialista vonásairól, jellegéről, a költő életművének Camus és Franz Kafka művészetével párhuzamba állítható rokon vonásairól, hiába írta és jelenítette meg igen alapos és költői beleérzésből született József Attila-tanulmányait, -könyveit Beney Zsuzsa, és - bár nem illene, de mégis hozzáteszem - hiába jelentettem meg 1996-ban legendaoszlató szándékkal József Attila-könyve-1 Uo. 344. 2 Uo. 369. 224