Sárközy Péter: „Mért ne legyek tisztességes!” József Attiláról - Magyar esszék (Budapest, 2018)

Kultusz vagy manipuláció? Újabb tanulmányok

felelősség terheli József Attila sorsáért, hogy a pártnak a költő életműve iránti igénye teljes mértékben kétségbe vonható”.1 Forgács Anna „a világbanki képzési program” keretében kiadott, Valaczka András által szerkesztett tankönyvének József Attila-fejezetéhez (mely szinte szó szerint megegyezik a Valaczka András nevével fémjelzett Irodalom a közép­iskolák negyedik osztálya számára szintén a Nemzeti Tankönyvkiadónál meg­jelent tankönyvének költőnkkel foglalkozó fejezetével) kis szemelvénygyűjte­ményt is mellékelt a „kortársak, utódok” József Attilára való emlékezéseiből. Ezek között másfél oldalon át idéz Sollner József József Attila a mozgalomban című írásából, mely a Szabolcsi Miklós által szerkesztett 1957. évi József Attila Emlékkönyvben jelent meg. Ebből aztán megtudhatják a „világbanki képzési programban” részt vevő diákok, hogy „mendemondákon kívül József Attilának a pártból való kizárását semmilyen hitelt érdemlő adat nem támasztja alá... Egyik elvtárs hallotta a másiktól, és elhitték, mivel József Attila ebben az idő­ben tényleg távol állt a párttól” (62-63). Azaz, nem zártak ki senkit sehonnan, talán még fasisztának sem nevezték, egyszerűen csak a költő ekkor már „le­maradt”, „távol került a párttól”. De azért a tankönyvszerzők „felmentik” a költőt, hiszen ahogy Alföldy Jenő írja, „a költő megérzi, hogy a kommunizmus is magában hordja az egyéniség elnyomásának veszélyét” (129). (Talán nem ártana, ha a tankönyvekben nemcsak a Favágó, hanem, mondjuk, a Világo­sítsd föl című vers is szerepelne.) Még a legkiegyensúlyozottabb, a fél magyar irodalomtörténet-írás által lektorált tankönyv szerzője, Madocsai László sem mentes az ebben a kérdéskörben jelentkező tévhitektől. Igaz, ő határozottabban kiemeli a korabeli kommunista politikai vezetők és a költő közti ellentéteket, de elfogadja azt a teóriát, miszerint maga a költő „szakított” volna „a párttal” (242). Sőt, a szerző osztani látszik Fejtő Ferenc és Horváth Iván vélekedését, és szerinte is „József Attila a szektarianizmus felé hajló kommunista párttól való elszakadás után a szociáldemokráciához, majd a polgári radikalizmushoz került közel” (264). Alföldy Jenő könyvében még ennél „tovább” is jut, hiszen szerinte „a szabadelvű polgári értelmiség és az ő szavaiban látja a kor szellemé­nek legfontosabb kimondóját” (129). (Mondja még valaki, hogy a használatban levő tankönyvek szerzői nem a „mához” szólnak! Tudják, merik, teszik.) Ebben az esetben kivételesen igazat kell adnunk Veres Andrásnak, aki szerint József Attila költészete esetében „különösen nagy a csábítás, hogy politikai-ideológiai manipuláció eszközévé tegyék”.1 2 Madocsai László egyébként igen szép verselemzéseket tartalmazó tankönyv­fejezete a következő „összefoglalással” zárul: „József Attila embertelen korban, 1 Lásd Tverdota György: A komor föltámadás titka. i. m. 24S. 2 Veres András: Kultusz és megmérettetés. Epizódok a József Attila-recepcióról. Kritika, 2000. / 9. 27. 228

Next