Sárközy Péter: „Mért ne legyek tisztességes!” József Attiláról - Magyar esszék (Budapest, 2018)
Kultusz vagy manipuláció? Újabb tanulmányok
melyben Babits és Radnóti életművének avatott kutatója kimutatta, hogy József Attila költészetében „Mindenkor idejük van a zsoltároknak”,1 a transzcendencia kérdése mindvégig jelen volt a költő gondolkodásában, annak ellenére, hogy a korábbi korszak verseiben állandóan előforduló Isten-kép, a „mozgalmi időszakban” eltűnni látszik, hogy aztán Isten neve az úgynevezett 1935-ben írt „bűn-versekben” újra előbukkanjon, és tragikus haláláig vele maradjon. 1933-1934 volt az igazi válságkorszak József Attila életében. Ekkor érték a legnagyobb csapások. Ekkor szakadt meg végleg a kapcsolata azzal a közösséggel, melyben költőként életét elképzelte. Fasisztának megbélyegezve, árulóként kiközösítve egy szörnyű világrend és világkatasztrófa előjeleit meglátva, magánéletének csődbejutása idején egyre inkább magányos lesz. Bálint György figyelt fel arra, az 1934-ben megjelent Medvetánc-kötetről irt bírálatában, hogy az utolsó versek már „elszigetelődésről, magányos keserűségről, önmagába merülésről vallanak”.1 2 A költő egyre jobban elmerül saját gyermekkora világában, és ez a befelé fordulás végeredményben egészen a haláláig fog tartani. 1935-ben a Gyömrői Edittel újra kezdett pszichoanalitikai kezelés évében az egyetlen Levegőt! kivételével, minden verse személyes jellegű, gyermekkora emlékeihez köthető. A teljes egzisztenciális válság idején kétségbeesetten fogódzókat keresett maga számára. Mivel az „objektív világ egyre elérhetetlenebb messzeségbe került”3, lassan elveszett számára, ezért a „Mamát” hívja, aki meghalt, Editet, aki „szeretni gyáva”, és Istent, „ki rettenetes, de maga a Jóság” (Szonett). Beney Zsuzsa, József Attila költészetének egyik legérzékenyebb értője, aki több tanulmányában tért vissza a késői versekben megfogalmazódó Isten-keresés kérdésére, József Attila utolsó korszakának legfőbb problémáját az „Isten-hiányban” látja. Magam a Kései sirató és az 1936-ban írt versek elemzése során arra a következtetésre jutottam, hogy mivel József Attilának sem a társakból feléje áradó szeretet, sem a megváltó szerelem boldogsága, sem az Isten-hit kegyelme nem adatott meg, így egyedül a költészet maradt az utolsó fogódzó életében.4 Ennek a keserű felismerésnek kifejeződése az 1936 őszén összeállított Nagyon fáj ciklus, mely a bűnversekkel kezdődik, a gyermekkor emlékképeiből, illetve az Edit-szerelem verseiből áll össze, míg végül a Kész a leltár és a Kései sirató nagy, összegző verseivel zárul. Az 1937-es év már a 1 Kortárs. 1975.4.646-651. 2 Kortársak József Attiláról, /. 379-381. 3 József Attila írja ezt Szántó Juditnak Hódmezővásárhelyről egy levelében, Vő.: József Attila Válogatott levelezése. Szerk. Fehér Erzsébet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1976. 301. 4 JózsefAttila a SrassdiLapoi tudósítójának ugyanakkor azt mondta: „Nem hiszek abban az emberben, aki a költészetért feláldozza az életét. A költészet megoldási kísérlet az ember számára. Azt, amit nem sikerült kultúrában, vagy a természetben, azt a költészetben oldja, avatja valósággá.” Molnár T.: Beszélgetés a magyar Panait Istratival. Brassói Lapok. 1936. július 5. In: Kortársak József Attiláról, /., 422. 233