Sárközy Péter: „Mért ne legyek tisztességes!” József Attiláról - Magyar esszék (Budapest, 2018)
Kultusz vagy manipuláció? Újabb tanulmányok
seiben „sokkal ‘foghatóbb’ Isten jelenik meg előttünk”. Úgy véli, hogy József Attila Isten-élménye „állandó és szervesen átfogó... akárcsak Balassié, és hogy nála éppen úgy, mint annál, mégsem lett életalakító erővé, annak magyarázata mindenekelőtt életviszonyaiban rejlik.” Sík Sándor tanulmányának legtöbbet vitatott megállapítása az, hogy az Isten-élmény „végig húzódik egész pályáján”, miközben kimutatható, hogy Isten neve József Attila politikai szerepvállalását követően 1929-től több éven át eltűnik verseiből. Ám a neves piarista esztétikaprofesszor nem valamiféle „töretlenségről” beszél. O is látja, hogy József Attila „egymás után állította élete centrumába a szépséget, a tudományt, a szociális problémakört, a lélekelemzést, a ‘mamát’ és a szerelmet”, de szerinte „ezek sosem valláspótlékot jelentettek számára... az Isten-élmény ott van ezek mögött, sőt, legtöbbször ezekben is”. Sík Sándor mutatott rá elsőként, hogy József Attila „nagyszabású szociális költészetének... minden szocialista öntudat és harcos élesség mellett az emberekkel való együttérzés, elnyomottak, emberségükben megcsonkítottak felé ölelő szeretet a legerősebb hangja”. A lélek és az irodalom mély ismerőjeként Sík Sándor a korábban sokakat (így szegedi egyetemi kollégáit is) megbotránkoztató Tiszta szívvel kapcsán megállapítja, hogy az ifjúkori vers esetében szó sincs Isten- vagy hazagyalázásról: „Csak a lélektani és esztétikai botfíilűség nem érzi ki ezekből a sorokból a szegény, megvert, megalázott, éhező gyermek keserű dacát”. Sík Sándor az utolsó korszak jellemzőjének az „Istenbe-kapaszkodást” tartja, mint „az egyetlen, utolsó mentségbe”. Még Sík Sándor tanulmánya előtt, 1946-ban jelent meg az Irodalomtörténeti Társaság folyóiratában Scheiber Sándor írása József Attila istenes verseinek tárgy- és képzettörténeti háttéréről, mely a neves hebraista folklórtudós egyik első irodalom- és tárgytörténeti tanulmánya volt.1 Ebben több Isten-vers kapcsán kimutatja, hogy az azokban feldolgozott motívumok (az „egyszerű ima” a gyerekekkel együtt játszó, golyózó, vagy az „íródeákként” bemutatott Isten) megtalálhatók már a zsidó forrásokban, a Koránban is, és legtöbbjük arabtörök közvetítéssel került a középkori latin, majd a magyar irodalomba. Scheiber Sándor szerint József Attila „széleskörű olvasottságában... találkozhatott valahol ilyen legendákkal”, valamint rámutatott arra, hogy „hat folklorisztikus motívum előfordulása egy művelt, modem költőnél nem lehet a véletlen dolga”. Scheiber Sándor tanulmányának filológiai értékei mellett egyik legszívbemarkolóbb vonása, hogy tanulmányának az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatában különnyomat formában megjelent változatát az 1944-es vészkorszak idején karjai között meghalt1 2 édesanyja emlékének ajánlja, és József Attilát idézi: 1 Irodalomtörténet, 1946. 1-2. 13-23; illetve Scheiber Sándor 1974-ben Folklór és tárgytörténet címmel kiadott tanulmánygyűjteményének második kötetében. 2 A közlésért köszönettel tartozom Karsai Lászlónak. 235