Sárközy Péter: „Mért ne legyek tisztességes!” József Attiláról - Magyar esszék (Budapest, 2018)
"A legenda oda". József Attila-problémák a tények tükrében
ban az emberben, aki a költészetért feláldozza az életét. A költészet megoldási kísérlet az ember számára. Azt, amit nem sikerült a valóságban, a kultúrában, vagy a természetben, azt a költészetben oldja meg, avatja valósággá.”1 A tehetetlenség és a szégyenérzet indokolja azt, hogy a költemény ezen a ponton átcsap kiáltozásba. A szenvedő emberekhez, állatokhoz fordul, hogy vele együtt kiáltsák a világba és az őt eltaszító nő fülébe, hogy „Nagyon fáj”, - „Hallja, míg él. / Azt tagadta meg, amit ér. / Elvonta puszta kénye végett // kivül-belől / menekülő élő elől / a legutolsó menedéket.” Igaza van a költő Beney Zsuzsának, József Attila kései költészete egyik legmélyebb átérzőjének: „Ebben az érzelmi feszültségben nem lehet elképzelni, hogy másféle verset lehessen írni.”1 2 József Attila számára az, hogy szorongásait, fájdalmát versekben fejezze ki, egyúttal öngyógyítási kísérlet is volt, hogy ezáltal szabaduljon meg a szenvedésektől. A Nagyon fáj-versek formai tökéletessége, képgazdagsága ellensúlyozza a versekben megszólaló rettenetét, és váltja ki az olvasóban a katarzis, a megtisztulás élményét. De ami az olvasónak művészet, katarzis-élmény, az a költőnek ekkor már nem jelenthetett megoldást, enyhülést. Azoknak a szenvedélyeknek a tüzében, amelyek a Nagyon fáj verseinek megszületését lehetővé tették, elégett az ember. Ahogy Beney Zsuzsa mondja: „Az a szenvedély, mely életét és művészetét kiteljesítette, mintegy csúcsra emelte, 1936 végén a Gyömrői Edit szerelem kialvásával (vagy látszólagos kialvásával) a költő életét is kioltotta.”3 Ezért érezzük a korszak záróversének a Mama legendájával is leszámoló Kései siratót, amelyben a gyermek, „ki csügg anyja szerelmén”, nemcsak azt veszi észre, hogy „a legenda oda”, de kimondja az utolsó év és egész élete (életünk) summáját: „Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha küzd, hát abba, / ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.” Ezért nem jelentett, nem jelenthetett igazi reményt, kitörési kísérletet az élete végét még bearanyozó Flóra-szerelem, és nem azért, mert az 1937 februáijában megismert és megszeretett fiatal gyógypedagógusnő nem viszonozta volna érzéseit, nem vállalta volna egy beteg ember szerelmét, vagy ahogy a legenda mondja, mert József Attila helyett mást, Illyés Gyulát választotta volna. Nem. Nem sikerült, nem sikerülhetett, mert ekkor József Attila már súlyos, gyógyíthatatlan beteg volt, és ennek maga is tudatában volt. Egyik utolsó versében pontosan megfogalmazza, hogy ez a szerelem nem más, mint költői képzelem, ő már nem képes a szerelemre, már elindult „az istenek ellen” - Könnyű fehér ruhában: 1 Kortársak József Attiláról. I. 422. 2 Beney Zsuzsa: József Attila-tanulmányok. 38. 3 Beney Zsuzsa: József Attila: Flóra. Irodalomtörténet, 1994. 4. 598. 58